Repül a „nehéz kő”… (2017.02.17., 10:45)

- avagy a négyes metró

 

Az OLAF-jelentés segít a rendszerváltás karakterének megértésében is.

 

Nem kétséges, hogy a négyes metró ügyön keresztül tantervi alapossággal tanulmányozható a rendszerváltás első két évtizedének szinte minden sajátos gazdasági mozzanata, nyomon követhető annak a közvélemény elől eddig elrejtett lényege. Amilyen minősítést végül a négyes metró ügye kap és megérdemel, attól nagyban nem fog eltérni rendszerváltásunk első két évtizedének karaktere sem.
A négyes metró ügyének megértésében - szemben az rendszerváltással - annyival  vagyunk előbbre, hogy egy erre hivatott  európai ügynökség (OLAF) már a számszerűsítést is elvégezte, kijelentette, hogy a projektre felhasznált pénz egyharmada simán eltűnt a korrupció  csatornáin, azt jogellenesen tulajdonították  el. Sajnos a rendszerváltás első két évtizedének  számszaki igényű feltárása sehol sem tart, de a néplélek a  „veszteségeket” ebben az esetben is jó egyharmadra már „beárazta”, értve ezalatt a gigantikus vagyonvesztést, ami a termelő vagyon messze áron aluli eltékozlásából, az államadósság tragikus megnövekedéséből, valamint másfél millió munkahely elvesztéséből, mint fő tételekből állt.
Egy ilyen mély feltárás eredményeire épülhetne a társadalmi károk megértése és esetleg a szükséges terápiák felállítása is. A rendszerváltás „csúcsteljesítményeinek” számszaki ügyeit azonban egyelőre mély titkok fedik, túl sok igyekezet  nem tapasztalható, hogy legalább a tanulság végett, (nem is beszélve a felelősségek politikai, netán polgár- és büntetőjogi megállapításáról) a tiszta víz a zavaros helyett  a pohárba bekerüljön. A feltárás fékezéséről, akadályairól „független” intézmények, még érvényben lévő jogszabályok egész sora, nem is beszélve nagyszámú ellenérdekelt „civilek gondoskodnak”. Hivatalosan még arra is képtelenek vagyunk, hogy legalább összevessük a nemzet jövedelmének alakulását 1989 és 2010 között, ami a rendszerváltás gazdasági „eredményét” legalább számszakilag és megközelítőleg értelmezhetővé tenné.
Az OLAF jelentés azonban kissé közelebb visz bennünket ahhoz, hogy a tátongó több mint másfélszáz milliárdos lyukon keresztül a lezajlott folyamatok lényegébe betekintsünk. Kezdhetjük mindjárt a rendszerváltás politikai megalapozásával, azzal, hogy a lényegi változást akaró politikai erők az első két évtizedben szinte a kezdetekkor jórészt marginalizálódtak, felszámolódtak, és a túlélésükért küzdöttek. (Például csak a privatizációban sokszor ár alatt szerzett vagyonok kaptak jogi védelmek, a kommunisták által elkobozott javak nem, de a földkárpótlás is a svindlereknek és nem az eredeti tulajdonosoknak kedvezett.)

 

A szamizdatos étvágy folyamatosan nőtt, a metróépítés túlnőtte a főváros anyagi lehetőségeit.

 

A rendszerváltás a kommunista pártelit és a korábban szamizdatos, de  a nyugati balliberális körökkel folyamatos intenzív kapcsolatokat ápoló csoportok egyezségén alapult, az ő  általuk felállított pályán haladt húsz évig. Utóbbiak, ha innét 1989 előtt menniük is kellett a hetvenes-nyolcvanas években, azt hivatalos útlevéllel tehették és Nyugaton puha párnákra (egyetemi katedrák, kutatóintézetek stb) huppantak. A nyolcvanas évek végén aztán idehaza harcos antikommunistaként aktivizálták magukat, de egy ideig titkos szövetségben maradtak a hatalomátmentésre törő, az első választáskor bukásra ítélt lelépő apparátus elittel, amit 1994-ben nyilvánossá is tettek.
Az MDF 1990-es választási győzelme akadályt az együttműködésben nem, legfeljebb egy kis döccenőt jelentett. A szamizdat elit (gyakorlatilag az SZDSZ) immár  a régi-új nyugati szövetségesekkel üzentette meg burkolatlan zsarolás (mint az államcsőd lebegtetése) keretében a kormánynak, hogy mi nem változhat annak érdekében, hogy a változások mégis nagynak (ha nem is érdeminek) tűnjenek. A pénzügyek kezelése például jó húsz évig ugyanazokban a kezekben maradt, akik a sorozatos pénzügyi kríziseket is létrehozták. Hasonlóképpen tabu volt a médiaelit is, aki ezt leleplezhette volna, de érdeke volt ennek éppen az ellenkezőjét tenni. Az immár „szabad sajtó” leleplezés helyett ódákat zengett, a privatizációt például sikerágazatnak hirdette, de nem szólt arról, hogy kinek is a sikere, mindig arról írt, amiről éppen szabad.
A formális politikai hatalomból ugyan időlegesen kiszorulva, de a pénzügyeket és a médiát kézben tartva, szoros szövetségben a nyugati  balliberális politikai elittel az informális hatalom gazdaságivá konvertálódott és megtalálta magának a lehetséges, mindkét félnek kényelmes üzleti megoldást, aminek a régóta tervező asztalon heverő fővárosi gigaprojekt, a négyes metró lett kezdetben a forgató tengelye.
A hajdani szovjet-magyar bilaterális kereskedelemben az 1999-es záráskor a magyar fél javára mutatkozó kétmilliárd dollár körüli követelés szolgálhatta volna az egyedül reális megoldást a szaldó ledolgozására és egyben a négyes metró megépítésre is, de akkor hol lesz a felek üzlete? Ez csak az országnak lett volna jó. Az oroszok igazán kiváló metró építők és metró kocsi gyártók, ezt nem csak az oroszországi, de a  harmincéves hazai tapasztalat  is  fényesen igazolta 1990-re, amikor a frissen  fővárosi főpolgármesterré avanzsált Demszky Gábor  a  négyes metrót először (és utána még hányszor) hőn szeretett választóinak megígérte.

 

Demszky Gábor sokszor ígérte meg választóinak a négyes metrót.

 

Az üzleti logika azonban merőben mást diktált.  Mindenki maradjon a saját  szemétdombján és ott boldoguljon, tehát a pénzügyminisztériumot  továbbra is uraló „nélkülözhetetlen” apparátusbeli szakértők nyomtalanul tüntessék el  a szovjetekkel felhalmozott  követelést,  a főváros politikai térképét két évtizedig uraló hajdani szamizdatosok pedig kössenek nyugati barátaiknak is megfelelő boltokat  a metró megépítésére.
A két tervezett  préda összeg kezdetben még nagyságrendben mérhető is volt egymáshoz A szamizdatos étvágy azonban folyamatosan nőtt, messze túlnőtte a főváros  anyagi lehetőségeit. Az alku a pluszpénzért nehéz volt még az 1994-ben létrejött közös  kormánnyal is, ráadásul 1998-ban egy újabb döccenő (Fidesz-kormány) is bezavart a finomra hangolt tervezetbe. Mire az alku létrejött volna, az összeg ismét nagyot duzzadt, már  nem fért az  állami büdzsébe sem. Az uniós kohéziós pénz csapra ütése kínálkozott egyetlen mentő ötletként. És természetesen a vidék kárára. Mit számít az, ha politikai és főként üzleti alkuról van szó. Az EU-s pénzeszsák meglékeléséhez a kormányzati „szakértők” is adták az ötleteket. Eltűrték, hogy a négyes metróra vidékfejlesztési kabátot is ráhúzzanak. Más térségbeli országoktól eltérően a  fővárost és Pest megyét egy fejlesztési régióba csapták össze, hogy kiizzadják a pénz hozzáférésének jogosultságát. (Prága, Varsó pedig magukban voltak fejlesztési régiók.) Ezen felül messze a realitások feletti várható forgalmi adatokat is kellett kreálniuk, amin a brüsszeli bírálók előzékenyen átsiklottak (mit kellett Demszkyéknek ügyködniük unióbeli ballib barátaiknál, hogy az a  képtelenség is átmenjen és a projekt uniós kohéziós forrást kapjon).
Egyáltalán nem túlzás tehát a kijelentés, hogy a négyes metró ügye mára egy európai szintű balliberális színezetű bűnüggyé nőtte ki magát, szépszámú hazai és nemzetközi szereplőkkel, beleértve természetesen a  kocsibeszerzések ügyét is.
Az OLAF jelentéssel azonban útjára indult a „nehéz kő”, de azt megmondani, hogy hol áll meg és főként azt, hogy kit, és ha igen, mikor talál meg, ma még nem lehet. Annyi már bizonyos, hogy a javaslat szerint jó hatvan milliárd forintot vissza kellene fizetni, mint jogtalanul felhasznált forrást. Az adófizetőt (mint eddig mindig) már eltalálta a nehéz kő.
Maga a projekt  uniós támogatásának jogossága is felmerülhet később és akkor úszhat a teljes támogatási összeg is. A várhatóan évekig elhúzódó négyes metró ügy annak lesz  szakítópróbája, hogy végre megszabadulunk-e a következmények nélküli ország kétes értékű jelzőjétől, vagy  éppen ezen keresztül kap  lendületet a rendszerváltási kudarcsorozat érdemi feltárása és a tanulságok sokoldalú hasznosítása. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi fog történni, remélhetően nem a 2006-os rendőrper ítéletének szellemisége ismétlődik. 

Boros Imre
közgazdász

 

Az OLAF-jelentéssel útjára indult a „nehéz kő”. Megtalál valakiket?