Protekcionista, liberalizált és globalista kereskedelem

(2018.08.21., 12:40)

 

Károly Róbert híres aranyforintja.

 

Amióta emberi közösségek léteznek, csereberélnek, tehát kereskednek egymással.
A cseréket azóta hívjuk kereskedelemnek, amióta a közösségek egymástól jól elkülönült, területileg is elhatárolt térségekben saját (szuverén) szabályaik szerint államalakulatokban élnek. Szuverenitásukba az is beletartozik, hogy önálló döntést hoznak arról is, hogy másik közösségekkel milyen feltételekkel folyhat a csere, beleértve a kívülről jövő és kifele távozó áruk körét, a beléptetés módját és költségeit (vámok, illetékek, korlátozások, tilalmak), a kereskedelemre feljogosítottak körét, de az ellenértékek kiegyenlítésének módját is.
Hosszú ideig a kereskedés a felhasznált javak egy szerény körére korlátozódott, jórészt azokra, amelyek nélkül a mindennapi élet nem folytatható, minden mást igyekeztek a közösségek maguk előállítani. A só, a szerszámok és fegyverek készítésére alkalmas fémek hamar a kereskedelem tárgyai lettek, a naponta felhasznált élelmiszerek nagy volumenű napi kereskedelme viszont a közelmúlt terméke.
Az államalakulatok fennállásuktól kezdve igyekeznek a más államalakulatokkal folytatott kereskedelemnek olyan korlátokat szabni, hogy a hazai ellátásbiztonságot elősegítsék, de egyben az állam jövedelmeit is növeljék. Bizonyos termékek forgalmát a szuverén uralkodó vagy az állam saját hatáskörébe vonta. (A regálé szó erre utal.) A sokat idézett só kereskedelme például nagyon sok helyen évszázadokig így működött. Az uralkodók különös figyelmet fordítottak a nemesfémek forgalmára is, különös tekintettel az azokból előállított pénzekre. A nemesfém-forgalmazásban rejlő lehetőség egyrészt a jó pénz garantálása volt, de ugyanazzal az erővel lehetett erőszakos többletjövedelem-szerzés is a pénzforgalom résztvevőinek kárára. A történelmi emlékezet a jó pénzt biztosító királyokat nagy királyokként tartja nyilván, a pénzrontókat pedig általában a futottak még kategóriába sorolja (hazánkban Károly Róbert és Mátyás az első, míg a Mohács idején uralkodó II. Lajos a második kategóriába tartozik.)
Joggal állítható, hogy a külkereskedelem eredendően protekcionista, ami nem jelent többet és egyben kevesebbet sem, mint a saját ország érdekeinek messzemenő védelmét a külvilággal folytatott tranzakciók területén. Érdemes néhány történelmi protekcionista esetet - sikereset és kevésbé sikereset is - szemügyre venni. A napóleoni háborúk utáni német területek kezdtek erejük tudatára ébredni. Látták, hogy a gazdasági fejlődésnek komoly gátja, hogy a nagyszámú, de kicsi német államalakulat egymással szemben vámokat alkalmaz. Először a Napóleon legyőzésében fontos szerepet játszó Poroszország hozott létre vámegyezséget a befolyása alá tartozó kisebb államalakulatokkal 1818-ban. Ez egy belnémet szabadkereskedelmi megállapodás volt, de kifele zárt, vámokat alkalmazott, még az osztrákokkal szemben is. (Ezzel és nem csak 1866-os katonai győzelmükkel adták tudtukra, hogy nem kellenek a német birodalomban.) Egyes északi német államok, beleértve a hanza városokat is (Hamburg, Bréma, Kiel), inkább fenntartották nyitottságukat a külvilágra, hiszen elsősorban kifele kereskedtek, és nem csatlakoztak a vámunióhoz, inkább fizették a vámokat. Mintegy ötven évbe tellett, amíg a teljes német császárságra (amelynek létrejötte 1871-től datálódik) kiterjedt a vámunió. Mellesleg az egységes piac pénzének, a Reichsmarknak a megteremtése sem volt díszmenet, a sebtében megalakított központi bankhoz (Reichsbank) csak hosszú évek után csatlakoztak a délnémet területek, amelyek a napóleoni háborúkban még a franciák és nem a poroszok oldalán küzdöttek.
Az Egyesült Államok esete a németénél is érdekesebb. A 19. századi polgárháború (1861-65) ugyan a rabszolgák felszabadításáról szól a történelemkönyvekben, noha az csak mellékszál volt Észak és Dél súlyos kereskedelempolitikai és gazdasági vitájában. A vita a rabszolgamunkával előállított gyarmatáru óriási, világméretű konjunktúrája miatt robbant ki - létrejöttek az állandó hadseregek mint állandó ruhaigénylők, valamint a növekvő városi népesség is több ruházatot „kívánt”. A déli farmerek a bőven csorgó exportbevételekből olcsóbban tudták a nekik szükséges árukat Európában megvásárolni, mint amennyiért az északiak kínálták azokat. Azért, hogy a farmerek jövedelmeit az állam növekvő költségeinek fedezésére fordíthassák, a Kongresszus brutális kiviteli adókat vetett ki a déliek exportcikkeire. Ez volt az igazi polgárháborús ok. Mellesleg a rabszolga-felszabadítás után a volt rabszolgák reálértékben számolva Északon kevesebb jövedelemhez jutottak, mint hajdan rabszolgaként Délen.

 

Bréma, az egyik legjelentősebb Hanza-város.

 

A polgárháború utáni évtizedekben az időközben hatalmas méretűre duzzadt amerikai piac - és a protekcionista iparvédő politika - alapozta meg azt, hogy az amerikaiak gyorsan felzárkóztak Európához. A korszellemnek engedve a 19. század második felében nemzetközivé vált aranypénzrendszerre támaszkodva (aranystandard) Európában a németek is áttértek a liberalizált kereskedelmi rendszerre. A vidámság és jókedv azonban csak 1873-ig tartott, amikor addig nem ismert mély válság köszöntött be, és a korábbi liberális évtized gazdasági eredményeit romba döntötte. A kontinentális Európában - főként Németországban - ismét behúzták a protekcionista fékeket. Két világháború, valamint az Amerikában az első világháború következtében létrejövő gazdasági fölény és a világgazdaság fejlettebb részét behálózó dollárfüggőség kellett ahhoz, hogy a liberalizált kereskedés új alakzata jöjjön létre, amit az elmúlt negyedszázadban a közbeszéd globális kereskedelemnek, az ebben részt vevőket multinacionális cégeknek nevez.
A globalizált kereskedelem szereplőinek nem mutatható ki egyetlen országhoz sem közvetlen érdekeltsége vagy érdekazonossága. Érdekeltségük a második világháború után egyeduralkodóvá vált világmagánpénz, a dollár körül érhető tetten. Az országok szereplői a globális kereskedelemnek, az export-import és tőkeforgalmi tranzakcióiknak, de az üzletek nyertesei nem köthetők konkrét országokhoz. A kereskedelem GDP-növekedést is meghaladó növekedési üteme jól jelzi, hogy a globalisták megvalósított öncélú liberalizálási húzásai miként növelték a kereskedelem arányát, egyben miként rontották a világ országainak gazdasági és főként pénzügyi helyzetét.
A szabadon mozgó (flexibilis) árfolyamrendszer bevezetése előtt (1972) a kereskedelem aránya a világgazdaság összesített GDP-jében 26 százalék volt, ami már 1974-re 35 százalékra nőtt. Óriási volt az ugrás a washingtoni liberalizálós konszenzus (1989) után is. Az akkori 38 százalékos érték 2008-ra 61 százalékra nőtt. A világ országai miközben inuk szakadtáig kereskedtek, de egyben reménytelenül el is adósodtak - és erről a tényről statisztika sem kell.
A nálunk és a hozzánk hasonló országokban megtermelt javak legalább fele a globális kereskedelembe kerül, míg a felhasznált javak fele onnét származik. Ennek keretében sajnos élelmiszer-alapanyagok mennek ki olcsón, míg a kész élelmiszerek drágán jönnek be. A tranzakciókon a világpiacon megtermelt haszon nagy része nem a termelés helyére, hanem máshova kerül. Miként lehetne másképpen magyarázni, hogy egyes, alacsony adókulcsokkal dolgozó országokban az „export” aránya meghaladja a hazai termék arányát, mint Luxemburgban (230 százalék) vagy Hongkongban (188 százalék)? Ezeken a helyeken termelőmunka helyett be- és kikönyvelésekkel szaporodik a „külkereskedelem”, valójában ide gyűlik a globalisták haszna.
A globalista kereskedelemnek a világ legnagyobb gazdasága, az Egyesült Államok is kárát látja. Elegendő gigantikus államadósságára, az évente keletkező költségvetési deficitjére vagy az iszonyú kereskedelmi hiányára gondolni. Megfeledkezni arról sem szabad, hogy az elmúlt harminc év mintegy ötvenszázalékos termelékenység-emelkedéséből éppen a dolgozó osztályoknak nem jutott. Helyrebillenteni az ügyeket csak úgy lehet, ha felborul a világgazdaság megszokott - liberális-globalista, multilaterális-multinacionális - rendje, az államok egymással folytatnak kereskedelmi tárgyalásokat, nem pedig egy láthatatlan és számonkérhetetlen külső hatalommal.
A folyamat (vámok bevezetése, korlátozások) azonban sok államközi konfliktussal jár, hiszen számos ország pénzügyi pozícióit érinti, ezért ezek ellen a lépések ellen könnyű és egyben népszerű is „ellengőzt generálni”. Már csak azért is, mert a globalisták már sok ezermilliárdot kimentettek az adóparadicsomokba, amiből jócskán jut a nemzeti kormányok megfélemlítésére, megbuktatási kísérletekre és korrumpálásra is. Mégis ez a konfliktusos út az egyetlen út, hogy a haszon oda kerüljön, ahol azt előállítják. A folyamat megakasztására a „láthatatlanok” mindent elkövetnek, semmilyen eszköztől és módszertől sem visszariadva.

Boros Imre
közgazdász