Nemzeti kincsünk védelme (2017.05.26., 9:00)

Az irányított, tudatos nyelvrombolás ellen

 

Richelieu bíboros (Philippe de Champaigne festménye) arról panaszkodott, hogy Franciaország lakói nem értik egymást.

 

Anyanyelvünket bizony több oldalról is komoly veszélyek fenyegetik, és már jó régóta. Richelieu bíboros arról panaszkodott a francia királynak, hogy az ország területén élők nem nagyon értik egymást. Ez zavarja az állam, a kereskedelem, de még a jogszolgáltatás munkáját is, tehát kellene valamit tenni az egységesítés ügyében. Az abban a korban (17. század) írt szövegeket valószínűleg a franciák ma meg sem értenék. Egységes német vagy olasz nyelvről sem beszélhetünk akkortájt.
A német nyelvegyesítés (részleges) megvalósítása is váratott magára Luther Mártonig, aki áttette a Bibliát az anyanyelvére. Ha a spanyol nyelvről értekezünk, azt csak mi hívjuk spanyolnak, de a hivatalos neve kasztíliai, azaz Kasztília tartomány nyelve vált hivatalossá, amikor a tartomány egyesült Leonnal és megszerezték az uralmat a ma Spanyolországként ismert terület nagy részén.
Csodák csodájára mi pedig ma is nehézség nélkül értjük Balassi Bálint verseit, noha egy kicsit archaikusnak találjuk a nyelvezetét, de nem érthetetlennek. Balassi nagyjából azonos korban élt, mint a nyelvösszevisszaság miatt panaszkodó francia bíboros. Arról már ne is ejtsünk sok szót, hogy a Dél-Olaszországból Milánóba érkező egyetemisták hónapokig szoknak az ottani hivatalos olasz nyelvbe, vagy hogy a svájci tájnyelv a hannoveri németnek hasonlatosnak tűnik a némethez, de nem nagyon érti.

 

Balassi Bálint 1500-as években írt verseit ma is gond nélkül olvashatjuk.

 

Mi viszont kiválóan értjük bármely tájról származó nemzettestvéreinket, azokat is, akik a trianoni országdarabolás után a környező államokba szakadtak, noha egy évszázad telt el a tragédia óta. A Trianon előtti országról leváló mai országok pedig évtizedekig bajlódtak azzal, hogy valahogy egységesítsék a nyelvhasználatukat. Talán ennek is betudható, hogy a jelenlegi államhatáraikon belül olyan hevesen ragaszkodnak az államnyelv használatához, mert ez nekik újdonság. Nagyon nagy kincs tehát nyelvünk, amit az előttünk járó generációk évszázadokkal ezelőtt tökélyre fejlesztettek, hogy azon gondolkodhassunk, társaloghassunk és alkossunk maradandó írásokat. Ha a nyelv romlik, az alkotásra való alkalmassága is veszendőbe megy. Teller Ede, aki tudományos tevékenységét jórészt az Egyesült Államokban fejtette ki, de Budapesten érettségizett, egy nyolcvanéves kora felett adott interjúban azt mondta, hogy még mindig magyarul gondolkodik és ha álmodik, akkor bizony magyarul álmodik.
A külföldre szakadtak közül csak azok kevernek idegen szavakat magyar beszédükbe, akik valójában új hazájuk nyelvét sem bírják tökéletesen, de annak idején a mi nyelvünkben sem merültek el kellő mértékig. A mai nyelvrombolásnak van két jól megkülönböztethető vonulata. Kezdjük a primitívebbel, a napi nyelvhasználat gyengeségeivel.

 

Luter Márton (id. Lucas Cranach festménye) lefordította anyanyelvére a Bibliát.

 

Sajnos a dolog ma már a családokban kezdődik, azzal, hogy a gyereket inkább a tévé elé ültetik, vagy a szülők napestig a mobiltelefonjukat babrálják, ahelyett, hogy társalognának utódaikkal. A folytatás az iskola, ahol ma az a „menő”, ha a gyerek már karácsonyra tud olvasni. De ez az olvasni tudás olyan, mint a hamburger és a frissen főtt házi étel között a különbség. Mert ebben az olvasáshamburgerben benne van bizony a szótagolás elmulasztása (és megtanításának hiánya), ami később be nem pótolható hibákhoz vezet: nem tudnak a gyerekek helyesen írni, és a szövegértésük is gyenge.
Egyetemi oktatóként számtalanszor tapasztaltam a nyolcvanas évektől kezdve, hogy a hallgatók írásbeli munkája hemzseg a helyesírási hibáktól, kézírásuk sokszor olvashatatlan. (Nekünk boldogult Kékessy tanárnő a Zalaegerszegi Zrínyi-gimnázium első osztályában azt mondta, hogy akinek nem tökéletes a helyesírása második végére, az nem lesz harmadikos. És bizony volt, aki nem is lett.) Minek tehát az eszeveszett kapkodás?
Mindezek ellenére mégsem a „rendszerbe épített” nyelvrombolás a legveszélyesebb, hanem a tudatos, ami egyben már bántó tudatferdítéssel is jár. Az, amikor a közbeszéd alakítói eltérítik a szavakat és a fogalmakat eredeti értelmüktől. Csodák csodájára ezt azonnal átveszi a hivatalos nyelvhasználat is, kritika helyett erre nagy a fogékonyság.

 

Teller Ede (jobbról) Ronald Reagan amerikai elnökkel. A világhírű tudós az Egyesült Államokban is magyarul gondolkodott és álmodott.

 

Lássunk néhány jellemző esetet, és kezdjük a továbbélés legfőbb zálogánál, a családnál, azon belül is az édesanyáknál. Ők adják nekünk az édes anyanyelvet. Ma már szinte senki sem mondja, hogy édesanyám vagy édesapám, pedig pár évtizede még majdnem mindenki így hívta szüleit, így is kifejezésre juttatva a gyermek – még akkor is, ha már felnőtt – és a szülő közötti mély érzelmi kapcsolatot. A család fogalmát is torzítják, jogi vita tárgyát képezi, hogy az esetleg más is lehet, mint apa, anya és gyerek(ek). Ha jön az utód, akkor az édesanya nem áldott állapotba kerül, vagy várandós lesz, hanem terhes. A várakozás mindig pozitív, az áldott állapotról nem is szólva, hiszen azt valaki(k) megáldják. A teher meg teher, amit nehéz cipelni, és mielőbb kívánatos tőle megszabadulni.
A tudatosan elferdített nyelvi formák tehát kívánatos, magasztos dolgokból nemkívánatos dolgokat fabrikálnak, amelyektől jobb szabadulni. Máskor éppen az ellenkezőjét teszik. Érdekes, de Erdélyben a falun dolgozók még mindig földművesek, csak nálunk parasztok. És mindezek csak önkényesen kiragadott példák a sok közül.
Szépérzékre való hivatkozás helyett meg kell kísérelni ennek az irányított, tudatos nyelvrombolásnak a mélyebb értelmét is megvilágítani. Ennek nem más a célja, mint a társadalmat eltéríteni a normális érzésvilágtól, ami évezredekig, még a legnehezebb időkben is összetartott minket. Elég arra gondolni, hogy mikor menekült a nyelv védelmébe a magyarság? Éppen a török uralom alatt vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot megelőző időkben.
Nem véletlenül mondja a „Legnagyobb magyar”, hogy nyelvében él a nemzet. És igaza van, nem mindegy, hogy szakadozott, rongyos, vagy ragyogó, a jövőnk záloga.

Boros Imre

közgazdász

 

Milyen igaza van Széchenyi Istvánnak: „Nyelvében él a nemzet.”

(Barabás Miklós festménye)