Néhány szó a populizmusról (2017.01.27., 12:30)

 

Wolfgang Schüssel. Beleunt a vörös-fekete összenövésbe.

 

Az elmúlt negyed században főként fősodorbeli médiaszereplőktől és politikusoktól hangzott el - más politikusokat vagy éppen politikai kurzusokat minősítendő - a populista jelző. Eredetét keresve nem gondolhatunk másra, hogy a populista olyan valaki, aki politikusként olyan elveket hangoztat, amelyek őt népszerűvé, tehát választhatóvá teszik az emberek - választók - szemében. A populista vágyakat ébreszt az emberekben, és reményt támaszt, hogy ezek a gyakorlatban meg is valósíthatók.
Az eredeti jelentésen túl azonban a populista jelző már a kezdetektől rendelkezik némi fanyar mellékízzel. Nevezetesen az csapódott hozzá, hogy a populista ugyan népszerű dolgokról beszél, de ezek megvalósítása a gyakorlatban komoly társadalmi károkkal jár, még akkor is, ha időlegesen hoz is kétes értékű sikereket. A populistából viszont a balsikerek bekövetkeztekor bukott ember lesz, magával ránthatja a társadalmat, vagy éppen diktátorrá növi ki magát, hogy meg ne bukjon. Szóval le a populizmussal, le a populistákkal, hangzott egységesen a fősodorbeli kánon egy emberöltőn át.
Pragmatikus okokból az európai politikában minden olyan politikust, aki érzékelhetően eltért a fősodorbeli globalista kánon tételeitől, már eleve populistának címkéztek. Ha véletlenül a választók kegyéből mégis kormányra került, akkor minden erővel a megbuktatására törekedtek - főként, ha a nemzet szót pozitív értelemben kiejtette a száján. A példákat hosszan lehet sorolni. Amikor Ausztriában az évtizedes vörös-fekete politikai összenövésbe a néppárti Schüssel végképpen beleunt, és partnerül a Szabadságpártot (FPÖ) választotta, szembetalálta magát nem csak a populistáknak kijáró lejáratással, kiközösítéssel is. Mindez tartott mindaddig, amíg a fősodornak tetsző politikai kurzus vissza nem tért, bár most úgy tűnik, kimért ideje a végéhez közeledik.
Olaszországban a milliárdos Ber­lusconi zavarta meg a globalista állóvizet és érdemelte ki a populista minősítést. Kíméletlen küzdelem, fősodorbeli szakértői miniszterelnök után olasz honban is mára minden a régi. Főként a bajok, kormány jön, kormány megy, államadósság növekszik, bankokban inkább lyuk van, mint tőke, no de nincs populizmus. (Illetve ellenzékben ismét növekszik.)

 

Olaszországban a milliárdos Berlusconi kavarta fel a globalista állóvizet.

 

Érdemes kontinensünk közelebbi térségeiben is körülnézni populizmus ügyében. Semmi kétség, a Kaczyński-ikrek által vezetett Lengyelország virtigli populista rezsim volt a szó igazi, globalista értelmében. Szépen be is buktatták, de mára ismét visszatért, és úgy tűnik, sikeresen állja a globalista kritikákat. A több mint kormányváltás szlogennel kampányoló első Orbán-kormány is elvérzett a populista vádakon. Nyolc évük volt a visszatérő globalistáknak, hogy megmutassák, mire képesek. Nehéz eldönteni, hogy a populista helyett az unortodox jelző jelent-e a globalista szemléletű címkézésben minőség javulást. Aligha. Azt sugallja ugyanis, hogy ami bevált és elfogadott, attól eltérni veszélyes.
Valójában eddig nem volt sok értelme, hogy a globalista szemléletben populistának címkézett kurzusok közös jellemzőivel kiemelten foglalkozzunk, mert csak annyi közöset találhatunk, hogy valamennyi ilyen rendszer szálka a globális világrend szemében, mert lényeges dolgokban mást akar, mint a kanonizált javaslatok. A helyzet azonban az Egyesült Államok múlt év végi elnökválasztásával alapjaiban változott meg, mert a megválasztott elnök, korábbi hivatali elődeitől eltérően, megkapta a populista jelzőt.
Donald Trumpról valóban nem lehet elmondani, hogy szófukar ember lenne és magában tartaná mondandóját. Bőven ad alkalmat arra, hogy közelebb kerüljünk a globalista szemlélet szerinti populistának címkézett nézetrendszeréhez. Trump még a választási küzdelem kezdetén hangsúlyozta, hogy megválasztása esetén nem arról lesz szó, hogy egyik párttól a másik veszi át a hatalmat, mint ez már számtalan esetben megtörtént az Államokban. Szerinte ugyanis nem pártváltásra, hanem igazi változásra, a berendezkedés változására van szükség. A demokraták és a republikánusok vezérei ezt megértették, végig közösen küzdöttek is ellene.
A republikánus kulcsmegmondók (például a Bush-család, McCain szenátor és mások) eleve kijelentették, hogy ők Hillary Clintonra szavaznak. Globalista definíció szerinti populizmusok tömegével szolgál Trump egyébként katonásan rövidre sikeredett beiktatási beszéde is. Az elnök fájlalta, hogy a washingtoni politikai elit döntéseiben önérde­két szolgálta, az elit túlélését. Ilyesmivel bőven találkozunk Európában is. A globalizmus sok nép számára káros üzletet köt az általa támogatott politikai elittel, amit a globalisták később nemzetközi posztokkal honorálnak. Számos ilyen esetet ismerünk, tudunk személyekről, akik hol miniszterelnökként, jegybankelnökként funkcionálnak, majd nemzetközi nagycégek kitartottjai lesznek, főként azokból az országokból, amelyeket a globalizmus a tönk szélére juttatott (Görögország, Olaszország, Portugália, de hiányt mi sem szenvedünk ilyen emberekből).

 

Az első Orbán-kormány is elvérzett a populista vádakon.

 

Trump választási beszédeiben és a beiktatási szónoklatban is feltűnő vezérmotívum, az America first, azaz Amerika mindenekelőtt, maga az infernális populizmus. Azt üzeni, hogy az elnök intézkedéseit mindig az amerikaiak érdekeit előtérbe helyezve kívánja meghozni. A szavazók az egymást váltó kormányokat ebben a hitben ringatva magukat választják meg. Mégis mekkorák voltak sorozatban a csalódások, mert a választási ígéretek és a valóságos politikai döntések között hatalmas űr tátongott. Van, aki ezt be is vallja, sőt, teljesen rendben lévőnek tartja, mások meg azt mondják, hogy ne a szemeteknek - a tényeknek -, hanem továbbra is nekem higgyetek, emberek.
Trump vezérmondata hamarosan konkrét intézkedésekben testesült meg. Elnöki rendelettel vetett véget két multilaterális kereskedelmi egyezményben való amerikai részvételnek. A NAFTA Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok között létesült, míg a TPP-t nagy műgonddal készítette elő az Obama-kormányzat, és a Csendes-óceán térségének és az Egyesült Államoknak nyújtott volna multilaterális keretet az üzletelésre. Az óvatos Obama eleve elintézte, hogy a honatyák - és ezáltal a Kongresszus - szép lobbipénzekért cserébe lemondjanak a részletes vitáról. (Ezt a jogintézményt fast tracknak, azaz gyorsítósávnak hívják.) Mindazok, akik a tervezett Egyesült Államok-EU közötti szabadkereskedelmi egyezménytől (TTIP) tartottak, most eldobhatják fájdalomcsillapítóikat.
Világos Trump állásfoglalása a külföldön olcsó bérrel termeltető amerikai tulajdonú vállalkozók ügyében is, kiváltképpen, ha ők a külföldön termelt termékeket az Egyesült Államokban kívánják értékesíteni, jó pénzért. Választhatnak: vagy hazaviszik a termelést, vagy vámot fizetnek, tehát vagy a hazai munkavállalók járnak jól, vagy az államkassza.
Az Egyesült Államok nemzetközi katonai kötelezettségeinek ügyében tényleg lehetett volna még populistább az elnök. Annyit mondott csupán, hogy a NATO többi tagja is vállalja saját védelmi költségeit, ne hagyatkozzanak Washingtonra. Emlékezzünk, hogy a volt jugoszláviai válság katonai feladatait sem tudtuk európai katonai erőkből megoldani. Gondoljunk a hollandok srebrenicai gyászos szereplésére, amikor a jelenlétük nem akadályozta meg a gyilkosokat a tömegmészárlásban. A még jobb érthetőség miatt Trumpnak azt is el kellett volna mondania, hogy Amerika gigantikus katonai kiadásai jószerivel sem a szövetségesek, sem az Egyesült Államok érdekeivel nem támaszthatók alá. Az Egyesült Államok hadserege, hírszerzése és diplomáciai kara mára teljesen betagozódott a globalista világrendbe. Ez a kijelentés ugyan valóban populista lett volna, talán túlzottan is, de legalább érthető. A közeljövő várhatóan eldönti, hogy a populista jelző kikerül-e a szitok kategóriából, és a díszes globalista jelző hova kerül. Aggódva és egyben kíváncsian várjuk.

Boros Imre
közgazdász

 

Donald Trump szerint nem pártváltásra, hanem igazi változásra van szükség.