Lehet más a kereskedelem? (2016.12.02., 12:30)

 

Franklin Delano Roosevelt elnök, akinek nevéhez a New Deal is kapcsolódik.

 

Több mint négy évtizede a világgazdaság fejlettebb és fajsúlyosabb, egyre bővülő hányada a piaci liberalizmus gyakorlatát folytatja.

A nagytőke ugyanis vélhetően már régen ráunt a múlt század harmincas éveinek Amerikájában először alkalmazott, az addigi legsúlyosabb válságból kivezető és széles tömegeknek komoly jólétet biztosító New Dealre, és folytatásaként a második világháború után Európa nyugati felén kibontakozó jóléti társadalmi rendszerekre – és csendben felrúgta az alkut. A szakítás valóban nem volt a felszínen egyáltalán látványos, sőt, a változások mára végképp hiúnak bizonyuló reményeket ébresztettek a jövőre nézve. A növekvő piaci szabadság majd stabilizálja, sőt, emeli a jólétet, hiszen a tényezők (tőke, munkaerő és az áruk) szabad áramlása csak további tetemes haszonnal járhat.
Mára több mint világos, hogy a magyarázatból - talán nem is véletlenül - kimaradt, hogy ugyan lényegesen több a haszon, de erősen megváltoznak majd az osztozkodási arányok a munka és a tőke között a tőke javára. A korlátlan piaci szabadság éppen azt hozza, hogy a tőke tetszése szerint hasíthat ki a haszonból, hiszen a termelési folyamat eredményeként először nála keletkeznek a bevételek, ő van „osztó” helyzetben. Korlátlanra növő szabadsága birtokában oda oszt és annyit, ahova és amennyit gondol, hiszen felette lényegében eltűnt a kontroll. Nem véletlen, hogy éppen a piaci szabályok meglétét kifogásolták a további Kánaánt ígérgető piaci liberalizátorok, azt tették felelőssé, a haladás akadályává, valamint magukat a szabályozó államokat is. Rájuk alig van szükség, mint szabályozókra, tulajdonosként pedig végképp pocsék munkát végeznek, pazarolják az erőforrásokat. Az évtizedes töretlen nyomulás fő frontja mindig a pénzügyi liberalizáció, a pénztőke előtti akadályok eltüntetése volt.
Több, szigorúan egymásra épülő lépés különböztethető meg. Mindenekelőtt a világpénzként működő dollárt megszabadították a legfontosabb két kötöttségétől. Először a névleges kötése az aranyhoz (harmincöt dollár az arany unciájáért) szűnt meg 1971-ben, majd az a kötöttség is, hogy a nemzeti valuták árfolyamait is rögzített paritásokon volt szükséges tartani 1973-ig. Fokozatosan haladt a piaci, főként a pénzügyi liberalizáció, amely csúcspontját a múlt század kilencvenes éveire érte el a szovjet blokk megszűnése után, amikor a tőke végre akadály nélkül egyesülhetett az olcsó bérű, „pénzügyileg liberalizált” országok munkaerejével, s ez kétszeres üzleti haszonnal járt.

 

A szovjet blokk Európában.

 

Egyrészt olcsó termelési helyekre lehetett kiszervezni a termelést, másrészt a „jóléti országok” munkavállalóit is komolyan sakkban lehetett tartani. A bérek ugyan nem csökkentek, de a termelékenység növekedésének teljes hasznát a tőke aratta le. Két évtized alatt a munka részesedése a fejlett országokban az általánosnak mondható korábbi hatvanszázalékos arányról ötven körülire csökkent, de az újonnan a „piaci szabadságba” bevont országokban – mint amilyen hazánk is volt akkoriban – ezt meg sem közelítette. Azontúl, hogy a mozgékony tőke a saját hasznára kiaknázta az olcsó bérekben rejlő lehetőségeket, ráadásul több, otthon honos költségtől is megszabadult az ott gyakorolt lazább környezetvédelmi, valamint munkaügyi és egészségvédelmi szabályok miatt, úgy, hogy az ezekből származó többletköltségek a fogadó kormányokra hárultak. És többnyire fedezetlenek maradtak.
A folyamat igáslova a nemzetközi kereskedelem szakadatlan bővülése volt, és még ma is az. Ha a növekedés nem haladta meg jelentősen a termelés bővülését, akkor beállt a nagy nemzetközi aggodalom. Évtizedeknek kellett eltelniük, mire kirajzolódott ennek a világkereskedelmi modellnek a lényege: visszafizethetőséget kizáró eladósodott nemzetállamok tömege; iszonyú, eddig nem látott vagyoni és jövedelmi polarizáció nemzetközi és nemzeti keretek között; hatalmas vagyonok adó előli kimentése; a valós gazdasági verseny felszámolása; megállíthatatlannak tűnő környezetrombolás, beleértve a klíma tartós kedvezőtlen változását is; a pénzügyi szektor véglegesnek látszó győzelme a termelő szektor felett. Ez utóbbi lelassította a gazdaságok fejlődését. Beruházni a pénzügyi termékekbe szeretnek, nem a termelésbe.
Intő jel volt – vagy legalábbis lehetett volna – a tradicionális értelemben tehertartó nemzeti középosztályok baljós lecsúszása is a korábbi jóléti államokban. A közbeszédben mára polgárjogot nyert, globalistának mondott világrenddel szemben már rég találkozhattunk kritikákkal, de a rendet kiszolgáló, a közvéleményt diktáló média ezeket a hangokat rendre közömbösítette, és komoly politikai erővé érésükre sokáig nem volt esély. Szórványos, sporadikus „bozótharcos” és többnyire elbukott próbálkozások után először az Egyesült Államok idei választása hozott áttörést, és ez fejezi ki a valós igényt a változásra.

 

A dollárt megszabadították a két legfontosabb kötöttségtől.

 

A választás most nem is pártokról, hanem egyértelműen a változásra szóló igénybejelentésről szólt. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a győztes Trumpot nemcsak az ellenlábas demokraták, de „saját” pártjának elitje is végig gáncsolta, viszont a kárvallott középosztály szavazatai biztosították a győzelmét. Hívószavai egyértelműen az uralkodó világgazdasági modell változtatásáról szólnak. A társadalmi kontroll nélkül „nemzetközivé nemesült” korábbi nemzeti hatáskörökből kér vissza hazája üdvére. Ha a termeléskiszervezések azért történtek, mert másutt olcsóbbak a bérek és lazábbak a szabályok, akkor ezt az előnyt el fogja venni a magas behozatali vámokkal, annak érdekében, hogy térjen haza a termelés, ne csak a külföldön amerikai tőkével és olcsó bérrel megtermelt áru.
Látszólagos a klímaügyben történt, ártónak nyilvánított megnyilvánulása is, amit túlhangsúlyoznak az ellenlábasok. Ha csökken a kizárólag globális haszonszerzés miatti nemzetközi kereskedelem volumene, akkor nyilvánvaló, hogy ezzel csökkenek a környezeti károk is. Részint ellenőrzöttebb környezeti feltételek mellett termelnek, és a hatalmas mennyiségű, környezetszennyező szállítási feladat is megszűnik.
Védelemstratégiai elképzelései sem függetleníthetők a kirajzolódó új világgazdasági rendtől. Felismerte, hogy még a világhatalmi méretekhez sem arányosítható katonai kiadások jó része nem feltétlenül amerikai nemzeti, hanem magáncégérdekeket szolgál, ezért szólít fel a katonai partnerek fokozottabb áldozatvállalására. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban említendő a dollár, mint világpénz működtetése körüli nemzeti érdekű, eddig részleteiben még nem kibontott érdeklődése. Új nemzetközi kereskedelmi világrend körvonalai látszanak kirajzolódni. De vajon lehet-e más a világkereskedelem? A kérdésre a választ a következő évek hozzák meg.

Boros Imre
közgazdász

 

Ronald Reagan, az Egyesült Államok 40. elnöke és a most megválasztott elnök, Donald Trump 1987-ben.