Jövedelmek és társadalmak (2016.11.10., 8:30)

 

Máig intő a Harmadik Birodalom gyakorlata.

 

Jelentősen megnőtt a GDP-ből képződő hazai jövedelmek aránya, ami megteremtette a makrogazdasági egyensúlyt.
Általános a tapasztalat, hogy azok a társadalmak stabilak, ahol a népesség döntő hányada a körülményeknek megfelelő tisztességes jövedelemhez jut, amiből az adott társadalom nívóján kiszámítható módon szervezni tudja mindennapjait. Nem túlzás állítani, hogy a jövedelmek alakulása gyakran nagyobb közfigyelmet kap, mint maga a társadalmi berendezkedés. A társadalmak elfogadható jövedelem mellett sokáig képesek tolerálni a demokrácia működésének kisebb zavarait, ad absurdum még diktatúrákkal is képesek azonosulni. Máig intő példa erre a Harmadik Birodalom gyakorlata. Németországot a világháború és a gazdasági világválság által okozott nyomorból gyorsan kiemelő rendszer fanatikus támogatást kapott.
Ha hazai példát akarunk mondani, az 1956-os forradalom után a Kádár-rendszer - egészen addig, amíg a külföldi adósságok maguk alá nem temették - a térségben mindenképpen viszonyítási alapként szolgáló relatív jólétet teremtett. Erről szólt az 1867-es kiegyezés utáni közel fél évszázad is. Számtalan magyar család otthonában a falon egymás mellett volt található a szabadsághős etalon Kossuth Lajos és a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József arcképe.
Demokratikus berendezkedés esetén azonban a polgárok nem hajlandók tartósan eltűrni, ha nem jutnak méltányos, a teljesítményükhöz illő jövedelemhez. A rendszerváltoztatás utáni demokratikus berendezkedéssel szembeni bizalomvesztés nagyrészt jövedelmi okokkal magyarázható, azzal, hogy az átmenet során elszenvedett gazdasági sokk és további sokkok negatív jövedelmi hatásait máig nem heverte ki a társadalom. Örömteli, hogy a közelmúltban a jóléti kérdés végre betüremkedett a közbeszédbe, kilátásba helyezve a hazai jólét legfontosabb komponensét képező reálbérek közeli években történő harminc-negyven százalékos emelkedését.
Érdemes tehát számba venni, hogy hol állunk, természetesen viszonyítva azokhoz, akiket mintának tartunk, akikhez szeretnénk felzárkózni. Kiindulásként megállapíthatjuk, hogy az elmúlt négy évtized az euroatlanti világban - amelynek mi is része vagyunk -, de általában másutt sem a munkajövedelmek dinamikájáról szólt. Tekintsük át a történteket az Eurostat adatai alapján. Az EU tizenötök viszonylatában a munkajövedelmek aránya a GDP-n belül az 1975-ben mért hetvenszázalékos csúcsszintről 2006-ra ötvennyolc százalékra csökkent. A növekvő termelékenység gyümölcseit a tőke élvezte. Az unióhoz 2004-ben vagy utána csatlakozottak még szerényebb, de felettébb ellentmondásos számokat mutatnak. Amíg a cseheknél az 1995-ös ötvenről 2003-ra ötvennégy százalékra „emelkedtek”, nálunk ebben az időszakban látványos volt a zuhanás (1992-ben még hatvannyolc, 1999-ben csupán ötven százalék volt a munkajövedelmek aránya).

 

Számos magyar család otthonában egymás mellett volt Kossuth Lajos és Ferenc József képe.

 

A sokkterápiaként végrehajtott magánosítás, a külföldi tőke alacsony bérszinttel történő „csalogatása” és a minden hazai jövedelempolitikai ésszerűséget nélkülöző csődtörvény letarolta a munkajövedelmeket, és ezzel sikerült a kezdeti nyerő pozíciónkat elveszíteni szinte minden térségbeli partnerrel szemben. Az olcsó bér politikája azt sem tette lehetővé, hogy a bérek legalább az országban elért termelékenységi szinthez igazodjanak - és attól ma is jócskán elmaradnak. A 28 tagország átlagához viszonyított hetvenszázalékos termelékenységi szinthez nálunk 650 euró körüli, a németeknél a százhat százalékos termelékenységi szinthez pedig 2400 euró körüli bér jár. A német munkaerő (fő/év) 2,75-ször több értéket állít elő, mint az átlag magyar, de ezért négyszer több bért kap. (Rögtön ide kívánkozik, hogy a külföldiek nálunk működtetett egységeiben a termelékenység szintje azonos, vagy magasabb a küldő országénál, így a béregyenlőtlenség ezekben az egységekben akár tízszeres is lehet.) Ne csodálkozzunk hát, hogy az évtizedekig kényszerek alatt mozdulatlan magyar munkaerő is a lehetőségekkel élve kezdett piacként viselkedni.
Ha a tőke ide jött a felkínált olcsó munkaerőhöz, akkor a munkaerő védekezve kezdett elvándorolni oda, ahol a munka méltányosabb díjazásban részesül. És most az elvándorlás elérte végre azt a kritikus szintet, amikor a kérdést, megoldást keresve feltétlenül a közbeszéd tárgyává célszerű tenni. Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy jelentősen megnőtt a GDP-ből képződő hazai jövedelmek aránya, ami megteremtette a makrogazdasági egyensúlyokat, de egyben növelte a belföldiek jövedelmeit is, az államháztartásnak és a polgároknak egyaránt kedvezett.
Amikor jövedelmekről és azok szintjéről értekezünk, a legfontosabb, hogy a polgár érezze, több a szabadon elkölthető pénz a zsebében, mint korábban volt. Egyáltalán nem vagy csak korlátozottan érdekli, hogy ezt milyen módon sikerült elérni. Ebből a szempontból a piaci terhek (rezsi) csökkentése egyenértékű a közterhek (adók) csökkentésével. És noha e két tétel közül egyik sem konkrét béremelés, mégis hónapról hónapra javult a helyzet. És ezen a „helyzeten” javítottak a devizahitelekkel kapcsolatos könnyítések, a rezsiköltségek csökkentése, a forintkamatok esése, ugyanúgy, mint a személyijövedelemadó-kulcsok vagy az áfa mérséklése.
Ezen az úton azonban tovább kell haladni, és közben nem szabad elfelejteni, hogy ezt az utat az elmúlt négy évtized gazdaságpolitikája soha nem járta. Éppen ellenkezőleg, mindig az volt a fókuszban, hogy miként kell a hazai jövedelmeket kurtítgatni, a mindenkori megszorító lépéseket strukturális reformoknak keresztelni.
Miként az unortodoxnak nevezett, egyensúlyt és növekedést létrehozó gazdaságpolitikának is sokkal több ellenzője és kritikusa volt, az is várható, hogy a gazdaság eredményeinek tárgyiasítása a népjólétben, beleértve főként a tervezett béremeléseket is, kellő riadalmat kelt a fősodorbeli „szakértő” körökben. Inflációról, közelgő egyensúlyi problémákról fog szólni a beszéd. Ma még nem állt össze koherens rendszerré, hogy miként lehet a gazdaság egyensúlyi eredményeit úgy eljuttatni azokhoz, akik ezeket az eredményeket létrehozták, hogy ezáltal ne lefékezzük, hanem tovább gerjesszük a gazdaság erősödésének folyamatát.
Másként nem magyarázható az sem, hogy miként várnak béremelkedést attól, ha csökkennek a bérek után fizetendő járulékok, azaz, ha a hosszú távú bérelemet megkurtítva kívánjuk az azonnal kifizetendő béreket növelni. Ez a megoldás éppen azt a problémát szaporítja, amivel ma már bőven találkozunk, hogy a fogyóban lévő munkaerőbázist bővítsük, hiszen nem tudunk többet az egészségügyre, oktatásra fordítani, ahol a többletforrás ugyancsak elkelne. Olyan tartós és ütemesebb növekedési modellt kell alkotni, ahol a növekedés motorja a hazai fogyasztó, ahol a hitel forintban van, ahol annak forrása hazai, ahol a növekedés zömét nem külföldi tulajdonban lévő alacsony bérű, de hatalmas profittal dolgozó cégek adják, hanem hazai tulajdonú cégek, amelyek ezáltal növekvő mértékben lesznek képesek növekvő exportteljesítményekre is.

Boros Imre

közgazdász

Épül a kísérleti lakótelep Óbudán 1968-ban. Később a külföldi adósságok a Kádár-rendszert is maguk alá temették.