„Így voltunk egy csapat” (2019.05.30., 8:35)

Szubjektív búcsú Tarsoly Józseftől

 

Fotó: Mészáros T. László

 

Sportújságíró szerettem volna lenni… Már általános iskolás koromban körmöltem a tudósításokat a ZTE, vagy éppen a Zalaegerszegi Dózsa mérkőzéseiről, indigóval (tudják ma már, hogy mi is ez?) sokszorosítva.
Szüleim azonban kötötték az ebet a karóhoz: „Legyen előbb tisztességes szakmád, aztán majd ha a magad ura leszel, ilyen hiábavaló dolgokkal is foglalkozhatsz!”
Így lettem vegyésztechnikus, majd tanárképző főiskolát végezve pedagógus (papíron), de a gyermekkori álmomat nem adtam fel. Vártam a megfelelő pillanatra. S ez akkor jött el Jóska, amikor Te a Zalai Hírlap sportrovatát az MTI-vel cserélted fel.
Azt Te tudod, hogy miért döntöttél úgy. Nekem szívességet tettél. Mert én a Zalai Hírlap sportrovatánál képzeltem el a jövőmet.
Te láttad az írásaimat, hiszen több helyen is megjelentek. S azt mondtad, hogy jelentkezzek. Lehet, hogy nem tudtad, de én már jelentkeztem. Azt mondták: a sportrovatnál nincs hely, de máshol igen.
Vártam… S mikor szóltál, hogy elég volt a mindennapi robotból, a hétvégék nélküli hetekből, hónapokból, évekből, a késő esti szolgálatból, akkor jelentkeztem. Felvettek, ám az akkori főszerkesztő megjegyezte: „Fiam, a Zalai Hírlapnál a legnehezebb dolga a sportrovat munkatársának van, mert én szeretem a sportot!”
Nem ért váratlanul a megjegyzés, hiszen ezt Te is mondtad nekem. S Te, s az akkori főszerkesztő sem tévedett.
Bár már nem voltál a lapnál, de egy épületben dolgoztunk. Együtt örültünk a zalai sportsikereknek, s együtt szomorkodtunk dr. Gondi Béla tudósítóval, Kiss Ferenc és Décsy László fotóriporterekkel a vereségek miatt. Így voltunk egy csapat…
Bevallom, a beilleszkedés nem volt nehéz, s ezt köszönhetem Neked is. Te, mint nyomdász, ismerted ennek a szakmának minden fortélyát. S mivel jól fogalmaztál, volt stílusod, a többi nem jelentett gondot. A plusz, ami Téged leginkább jellemzett, az a pontosság, az alaposság, a tények magas fokú ismerete volt.
Ezt valahogy én is hoztam magammal (talán köszönhetően a technikumi tanulmányaimnak), s Te megerősítettél abban, hogy hosszú távon csak ez vezethet eredményre.
Kedves Jóska! Nem volt könnyű dolgom az árnyékodban hivatalosan is elindulni ezen a pályán, de Te segítettél… Máig emlékszem egy-egy mérkőzés utáni beszélgetésünkre. Nem volt mindig egyező a véleményünk. Nálad a labdarúgás az első helyen volt, nálam sem szerepelt alárendelt szerepben (sőt), de ott volt például a kosárlabda is.
Egy csapatban játszottunk. S ez nem csak a hivatásunk (kifejezetten nem szakmát írtam) miatt volt így. Sok éven keresztül játszottunk egy focicsapatban, ahol Te nem csak kapusként, hanem mezőnyjátékosként is az erősségünk voltál.
Aztán jött a változás kora. Búcsút mondtam a Zalai Hírlapnak, ahol szerettem dolgozni. A döntés elkerülhetetlen volt, s ez elindított egy új pályán. Saját lapunk, kiadónk lett.
Ettől a pillanattól kezdve – még a rendszerváltozásnak nevezett átalakulás előtt voltunk – egy-két korábbi kolléga szemében nemkívánatos személy lettem az újságnál. Te a kivételek közé tartoztál akkor is, amikor a hírlaphoz visszatérve vezető lettél.
Néhány héttel ezelőtt még beszéltünk. A ZTE közelgő 100 éves jubileuma kapcsán szerettelek volna felkérni egy közös munkára. Nem voltál egyértelműen elutasító, de a hangodból éreztem, hogy már későn, nagyon későn hívtalak.
Sok minden köszönhetek Neked, de most kissé hamisan hangozhatnak ezek a szavak. A nekrológok ugyanis mindig megkésve íródnak. Ilyen az élet és halál által meghatározott természetük. Nem búcsúzok Tőled, hiszen előbb-utóbb egy szerkesztőségben dolgozunk majd. S talán akkor elkészülhet a közös könyvünk is.
Nyugodj addig is békében!

Ekler Elemér