Fogyasztóvédelem… (2017.03.09., 8:25)

- avagy másodrangú EU-s polgárok vagyunk

 

A Megatrade-botrány elkövetőinek kilétét ma is homály fedi.

 

Az év elején mindenki értesülhetett arról, hogy a visegrádi négyek országaiban, így hazánkban is, a nagyáruházak, szupermarketek lényegesen silányabb minőségben árulják portékájukat, mint az unió gazdagabb országaiban. (Az ár ugyanaz, esetleg drágább.) A Cseh Köztársaságból indult kezdeményezést felkarolták a V4-ek, és soron következő ülésük egyik napirendi témájává tették, sőt Brüsszelben is szóvá kívánják tenni. Ott viszont nem nagyon örülnek ennek.
Úgy tűnik, nagyot fordult a világ. Néhány éve, az „áldásos” 2002-2008-as időkre, a mára feledésbe merült Megatrade-botrányra utalok. Megatradék (külföldi tulajok és magyar cinkosaik) a már lejárt szavatosságú élelmiszereket ipari méretekben csomagolták és címkéztek újra, és adták el friss áruként. Az elkövetőknek azóta sem görbült a hajuk szála sem, sőt az ismeretlenség homálya fedi-óvja becses kilétüket, de a disznóságot felfedező és eljárást indító tiszti orvost rögtön eltávolították az állásából.
Miből adódnak az ilyesféle esetek? Nem másból, mint hogy a térség termelőkapacitásának tulajdoni joga, valamint a kereskedelemmel foglalkozó egységek többsége átment külföldi tulajdonba. A piacot minden oldalról a külföldiek dominálják, akik pedig sok pénzt szeretnének keresni. És ennek két bevált módja van: alacsonyan kell tartani a munkabéreket, és silány termékeket kell értékesíteni jó áron, valamint a jó minőséget produkáló helyieket minden eszközzel ki kell szorítani a pultok közeléből (kezdeti dömpingáras forgalmazás).
A rendszerváltozás utáni negyedszázadban az érintett országok lakói foglyai lettek a helyzetnek, úgy is mint bérből és fizetésből élők, úgy is mint hitelfelvevők, de úgy is mint fogyasztók. Árnyalatnyi eltérések azonban voltak a V4-országokban, attól függően, hogy az aktuális kormányok miként reagáltak a helyzetre. Nálunk 2010-ig inkább a megfeleléskényszer, az ezzel adekvát jogszabályok megalkotása és nem a sürgető igény azok megváltoztatására volt a jellemző.
Aztán 2010-től bérfronton robusztus változások kezdődtek a hazai munkavállalók javára, és mindenki üdvére a munkaadók, az állam és a munkavállalókat képviselő szakszervezetek egyetértésével. Hála a józan felismerésnek, feledésbe merült az évtizedes trendi mantra, hogy a bérnövekedés automatikusan inflációt okoz. Nem okoz, sőt azóta bizonyossá vált, hogy erős motorja a hazai gazdaság növekedésének. Sokkal erősebb, mint az agyondicsért exportorientált gazdaságfejlesztés.

 

A Cseh Köztársaságból indult kezdeményezést a V4-ek felkarolták.

 

A hazai állapotokra jellemző, hogy az előállított GDP csaknem 90 százaléka (28 ezer milliárd forint) exportra megy, és ezt az exportot néhány tucat nagy nyugati cég bonyolítja le, döntő hányadban egyenként több ezer milliárd forintos értékben, valamint a kezükön fut át az ehhez szükséges import is. A külföldi tőke valamivel nagyobb arányú behatolása csak Szlovákiában észlelhető, főként a nyugati autóipari cégek miatt. Akár háromnapi leállás e cégekben romokba dönthetné a szlovák GDP-t. Marad is haszon ezen a hatalmas forgalmon bőven, mert adó alig terheli e cégek nyereségét, de csökken a társadalombiztosítás fedezetére szolgáló költségrészük is. Sírni tehát ma sincs okuk.
Azt sem tekinteném a vak véletlen művének, hogy a silányáru-botrány éppen most került felszínre, amikor a V4 országaiban már korábban is, és szerencsére immár hazánkban is folyamatban van a dinamikus bérfelzárkóztatás. Ezért a ma is döntő hányadban külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi hálózatok olyan mértékben éltek a minőségrontás eszközeivel, hogy azt már nem lehetett „hivatalos” szó nélkül tovább tűrni.
Végül is a minőségrontás is a profit növeléséről szól, annak egyik ravasz módszere. Nincs új a nap alatt. A vásárlóközönség ezt régóta érzi, különösen azok, akik a határ közeléből Ausztriába járnak át dolgozni. Rendszeresen odaát vásárolnak be, és nemcsak élelmiszert, hanem mást is, mert azt látják, határozottan jobb a minőség, és gyakran még olcsóbb is az áru.
Az állampolgárok fogyasztóként történő védelme ugyanúgy fontos, mint a bérből és fizetésből meg nyugdíjból élők esetén a reáljövedelmek karbantartása és emelése. (Nálunk a tőkehozadékból élők aránya elhanyagolható, mert hála a neoliberális sokkprivatizációnak, a társadalmat nagyban „megkímélték” a vállalkozás fáradalmaitól.) Mindkét minőségünkben, mint munkavállalók és úgy is, mint fogyasztók, egyben választók is vagyunk. Itt az ideje a fogyasztói minőségek védelmének is, ami ma még nagyon gyenge lábakon áll.
Való igaz, a fogyasztóvédelem még szerteágazóbb, és bonyolultabb feladat, mint a bérfelzárkóztatás, nagyon sok a rejtett csapda. Érdemes áttekinteni a legfontosabb fogyasztói területeket. Mindenekelőtt a pénzügyi termékek fogyasztóit említeném. Hosszú ideig hivatalosan fel sem fedezték, hogy itt egyáltalán szerepe lehet a fogyasztóvédelemnek. Amit a pénzintézetek az ügyféllel közöltek, az van - és pont! Sorozatos brókerbotrányok, bankpánikok és végül az ominózus devizaalapú hitelszédelgésnek kellett bekövetkeznie, hogy erre egyáltalán hivatalosan is ráeszméljenek.

 

Gyerekjátékokat vizsgálnak a fogyasztóvédelem laboratóriumában. Gyerekjáték rájönni, hogy silány áruval árasztják el az áruházakat.

 

Itt a legerősebbek a bástyái a profitszempontoknak, itt a legerősebb a „profit-érdekvédelem” egészen a jog - rend szabályozásáig és a jogszolgáltatásig. Be van épülve, és még ma is tartják a frontot. Arról nem szólhatunk, hogy közben a pénzügyi szektor magyar tulajdonú hányada pozitív hatást fejtene ki, inkább az is igazodik a trendhez, és az sem enged a negyvennyolcból. (Másutt nem, de nálunk az adós még akkor is adós maradhat, ha a fedezet tárgyát már elkótyavetyélték, akkor is devizahitel a hitel, ha a szerződésben erről egy szó sincs, és a pénzt az ügyfél forintban vette fel, devizát soha nem is látott. Ha kellően tudatos is lett volna, az árfolyamcsapdák kikerülésére esélye ezért sem lehetett.)
Sajnos, a hazai tulajdonú kereskedelmi hálózatok közül is van, amelyik a multik szabályait követi, és a minőségrontás eszközével él. Valójában a közszolgáltatók esetében várta volna el a polgár a nagy változást, de csalódott. A közszolgáltatók (víz, gáz, áram) ugyanis döntő hányadukban visszakerültek hazai tulajdonba. Ügyfélkapcsolatok dolgában minden a régi, erről szigorúan ellenőrzött saját és ellenőrzött ismerősök eseteire hivatkozva vaskos könyvet lehetne írni.
Van tehát teendő bőven a fogyasztóvédelem területén. Ehhez további elhivatott, nemzeti tulajdonú intézmények kellenek, kellő törvényi felhatalmazással, mint a Nébih. Jellemző, hogy ma laza feltételekkel kerülhet forgalomba élelmiszer és a hozzá csatolt fantáziaelnevezés, a nemzeti szintű kereskedelmi minőség-ellenőrzés kimúlt a hajdani Kermi megszűnésével. Érdemes a témát V4-szinten is napirenden tartani, és összehangolt intézkedésekkel az érdekeinket védeni.

Boros Imre
közgazdász

 

Nem árt megfontolni: válasszuk a helyi termékeket!