Európa több birodalmi törekvés színtere volt már

(2020.12.21., 9:00)

 

Angela Merkel, az EU soros elnökének, Németország kancellárja és Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Sikerült megállapodni.

 

Néhány nap telt el, hogy az EU-ban, a működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges hét évre szóló költségvetés és az ahhoz kapcsolt újraindítási alap feltételrendszerében megállapodtak. Felülkerekedett a józan ész, a kívülről fűtött és a közösségen belül is támogatott birodalom szervezők akarata nem érvényesült. Fontos győzelmet arattak a nemzetek Európájának támogatói a globalisták unión belüli és kívüli hivatalos és rejtőzködő osztagai felett.
Függetlenül attól, hogy a megállapodást ki miként értékeli, a globalisták fő szószólójának, Soros Györgynek a véleménye, beismerése a vereségről a mérvadó. Soros életében mindig szerepet játszott a realitásérzék. Másképp nem is lehetett volna, hiszen kalandos, népeket, nemzeteket károsító spekulatív tevékenységét mindig veszélyek övezték és kisebb botlásokat leszámítva (Pl. OTP sortolás, Societe Generale részvények bennfentes kereskedése, az angol font bedöntése stb) minden csínyből szinte száraz lábbal jött ki. Semmi kétség, ehhez mindig élvezte a pénzvilág-birodalom látható és rejtett osztagainak szimpátiáját és támogatását. Amikor be nem avatott nemzeti hatóságok mégis fülön csípték, féktelen mohóságának esett áldozatul, mert az üzlet kívül esett a jól leplezett belsőkörös, bennfentes védvonalon. A jog szerint járó büntetéseket azonban rendre megúszta, csupán néhány országban lett nem kívánatos személy.
Ha Soros György és nyílt sisakkal küzdő ellenlábasai a magyar és lengyel miniszterelnökkel az élen együtt győzelemről és a birodalmiak vereségéről beszélnek, akkor talán a legrafináltabban relativizáló belvárosi értelmiségieknek és kapcsolt média osztagaiknak sincs sok esélyük – a nevetségessé válás kockázata nélkül – mást mondani. (Pedig mondják bőszen, de sebaj.)
A fenti, csak költségvetési vitának láttatott ügymenet kapcsán érdemes áttekinteni, hogy  a kontinens elmúlt legalább két évezrede  alatt  miként is viszonyult  a birodalmi törekvésekhez, ugyanis a folyamat  elemzése nagyon sok tanulsággal szolgálhat. Kezdjük a történelem már írott és tárgyi emlékekben is bővelkedő Római Birodalommal. A legendák szerint Rómát Romolus alapította, aki az első király is volt. Ez aligha több, mint bizonyítatlan, utólag költött legenda. Az viszont bizonyított tény, hogy évszázadig nem latin népek, hanem eredetük tekintetében máig feltáratlan etruszk királyok tették Rómát jól szervezet állammá. A királyság bukása után az öt évszázadot felölelő köztársasági lét alatt Róma nagyvonalú terjeszkedésbe kezdett, fel-feljövő diktátorokkal (Sulla) és hatalmat megosztó ingatag triumvirátusokkal.
Ezt követően egymást követő császárságok kora jött el, szinte ismét mintegy fél évezredig Augustustól a nyugati birodalomrész bukásáig. Constantinus császár alatt a kereszténység hivatalosan is polgárjogot nyert, egyben a székhely is áthelyeződött Konstantinápolyba. Noha nyugaton a birodalom az 5.században széthullott, keleti fele egészen az iszlám hódításig (1453) Bizánc néven fennmaradt, még arra is tett sikertelen kísérletet, hogy a nyugati részt visszahódítsa.
A római felfogás szerint barbár törzsek által elfoglalt birodalmi területeken jó három évszázadot kellett várni arra a kiforrott  új törekvésre, ami a romokon újra birodalmat szervezett (Német-Római Birodalom néven ismeri a történelem). Az eszmei alapot a szervezéshez a még az óbirodalomban szárba szökött kereszténység adta, élén az azóta is Rómában székelő pápával és a kiépített egyházi szervezetekkel (érsekségek, püspökségek, egyházi rendek, plébániák). A világi rendet a császár testesítette meg, noha az egyházi és világi rend számos összefonódása is gyakori volt, hiszen főpapok hadakat irányítottak és  arisztokraták  főpapok lettek, noha nem kizárólagosan.
A törvényeket és a napi életet a kereszténység tanításainak alapján gyakorolták. (Az iszlám mai is így tesz, ahol hivatalos államvallás.) Az új birodalom is tovább kívánt terjeszkedni, ezt mi, magyarok saját bőrünkön éreztük.
907-ben minden addigit erőben és létszámban felülmúló birodalmi hadsereg indult a magyarok megsemmisítésére, de Pozsony alatt katasztrofális vereséget szenvedtek. A kereszténység felvétele nálunk és a lengyeleknél időlegesen békét hozott, noha a hódító szándék sem hagyott alább. Váltakozva követték egymást fegyveres próbálkozások és dinasztikus alapú házasságok. (Az első mindjárt Szent István királyunk esetében.)
A birodalmat a reformáció által keltett érzelmi hullámokra hivatkozva rengették meg az egymásnak feszülő valós gazdasági-pénzügyi érdekek és torkollottak a harmincéves háborúnak nevezett (1618-48), mai léptékkel is szinte világháború méretű ellenségeskedésekbe. Ennek a mintegy évezredes birodalmi létnek vetett véget egy a francia forradalomból kivirágzó újabb birodalmi kezdeményezés a feljövő francia császárság élén Bonaparte Napóleonnal. Az addig laza szövetségként működő birodalom élén álló Habsburg Ferenc császár 1806-ban birodalmi császári címét Ausztria császára címre volt kénytelen váltani. Ahogy korábbi birodalmi császárok trónra kerülését, néha hasonlóan a Rómában székelő pápákhoz is a szponzorok pénzének összege határozta meg. Napóleon is jól megértette a pénz jelentőségét és hatalmát, ezért is nem tette ki az idegen pénz kényének kedvének, hanem magának pénzműhelyt  alapított még főkonzulként 1804-ben (Banque de France).
Noha nem a kontinentális Európában, de brit földön is jól haladt a birodalom építése, noha nem állami, hanem magánpénzen (Bank of England) és magánérdekek mentén. A britek a kontinenssel csak annyiban törődtek, hogy az ellentétes érdekű felek között folyamatos legyen a vetélkedés és fennmaradjon az erőegyensúly. Ha valahol felülkerekedni látták egyik, vagy másik hatalmat, az ellenfelet jól megtámogatták. Kereskedő, hajós nemzet lévén ők a korábbi spanyol és portugál, valamint holland birodalomépítőkhöz hasonlóan távoli kontinenseken hódítottak, fél szemüket azonban mindig Európán tartva. Napóleon ellen, birodalma legyőzéséhez azonban ők sem képviseltek elegendő erőt. Szükség volt az európaiságból máig kitagadott keleti birodalom, az orosz cár segítségére is. (Waterloo után az orosz csapatok Párizst három évig tartották megszállva.)
Mi sem logikusabb, mint a tény, hogy Napóleon legyőzése utáni évtizedek az 1648 óta több tucat részre szakadt németség rapid megerősödését hozta. Belső konfliktusukat az új birodalmat szervező poroszok Ausztria legyőzésével (1866) oldották meg, a kis német egyesítés valósult meg és létrejött a szám szerinti 2. birodalom élén ugyancsak a római időket időző császárral, I. Vilmossal. Ő és főként birodalom építész kancellárja, Bismarck nem sokat tétovázott, hamarosan hozzálátott a terjeszkedéshez és a konkurencia kiiktatásához. Még arra is ügyelt, hogy a háborút éppen a fő ellenlábasa a francia III. Napóleon (ugyancsak császári címmel ellátva) kezdeményezze. A franciák Sedánnál szenvedtek katasztrofális vereséget, maga a „császár” is fogságba esett.
A feljövő újabb ellenbirodalom az angolokban is jogos aggodalmakat keltett. Az sem volt elég, hogy a németek természetes szövetségesét (Oroszország) egy fondorlattal (török-orosz háborúban a törökök mellé álltak) kénytelenek voltak a Nagy Háborúba (I. világháború) az addigra már amerikai központú angolszász birodalom USA-beli hányadát is mozgósítani.
A két világháború közti alig két évtized alatt a végleg levertnek hitt német ellenbirodalom 3. birodalom néven gyorsan reinkarnálódott. Végleges legyűréséhez – hasonlóan a napóleoni időkhöz – ismét a megvetett, keleti birodalomhoz kellett fordulni, félretéve minden fajta fenntartást a szovjetekkel szemben.

 

Soros György szerint is Lengyelország és Magyarország győzött.

 

Ma ismét Európát birodalommá összegyúrni óhajtó törekvésekkel találkozunk. Ideje végre valamit a történelem két évezredéből tanulni. Mindenek előtt azt, hogy az eddigi birodalmak egyike sem lett örök életű, mi több, talán túl hosszú életű sem. Mindegyik megbukott és darabokra hullott. A legtovább létező Római Birodalmat végső soron a kereszténység megjelenése tette birodalmi formában okafogyottá, mert szeretetet, szolidaritást hirdetett. Mindez nem volt összefésülhető a birodalmi terjeszkedéssel és a ténnyel, hogy a részek csak a birodalmi központ létfenntartását kellett, hogy szolgálják. A Római Birodalmat tehát a végek népei szedték darabokra, mert felismerték önazonosságukat (identitásukat) és az arra épülő érdekeiket. Az önazonosság és a vele szorosan összefonódó önérdekek pedig nagyon is eltértek a birodalmi helyi és központi kiszolgálóinak érdekeitől. Az ellenbirodalmak is ilyen alapokon indultak, noha kis idő múlva rendre a főbirodalom gyakorlatát követték.
Ma sem folyik más már régóta, mint birodalom szervezés, ugyancsak magánpénz alapon. Senkit ne tévesszen meg, hogy Európában eurónak nevezik a pénzt, attól még a fő (világ) pénztől a dollártól függ, amint ezt a 2008-2009-es pénzügyi válság kapcsán megtapasztalhattuk. A 2020-27-es költségvetési vita is arról szólt, hogy miként lehetne az EU országaira a pénzügyi és egyben birodalmi kerítőhálót rádobni. Ezért szorgalmazták (főként a birodalmi szószóló Soros György) a soha le nem járó un. örök kötvények ügyét, miközben az ellenszegülő nemzetieket diktatúrával vádolták Az elfogadott költségvetést úgy is tekinthetjük, mint pillanatnyi fegyvernyugvást. A felek a még identitással rendelkező nemzetállamok és a birodalom külső és beépített hadoszlopai lázasan készülődnek, egyrészt a következő kerítőháló kidobására, másrészt az ez elleni nemzetállami hadállások erősítésére. Jobb, ha így értékeljük, amit elértünk, de nem dőlhetünk hátra egy percre sem elégedetten.

Boros Imre
közgazdász