Egy úriember a tudósítók között (2016.11.16., 12:25)

In memoriam dr. Gondi Béla

 

Zalaegerszeg közismert és közkedvelt sportkrónikása volt.

 

Hosszú évekig dolgoztunk együtt a Zalai Hírlap sportrovatánál. Ő külsősként, én főállásban.
Latinos műveltség, nagy tárgyi tudás, a sport iránti szeretet és alázat jellemezte. S persze az a szellemes, fanyar humor, ami az úriemberek sajátja.
Egy Honvéd Katona SE mérkőzésről érkezett a szerkesztőségbe, s rákérdeztem. Béla bácsi! Mi lett az eredmény? Nulla-nulla, de fordítva is lehetett volna - válaszolta.
Soha nem felejtem el, amikor tudósítói pályafutásának kezdetéről mesélt. Az egerszegi postán a budapesti telefonkapcsolatra vártak Ajkai Jenővel, a Zalai Hírlap munkatársával. Egy NB II-es ZTE meccs tudósítását kellett leadni a Népsportnak. Meglehetősen ideges volt, hiszen kollégájánál nem látott jegyzetet. Aggódva kérdezte: Jenő! Hogyan adod le a tudósítást? Ajkai Jenő megnyugtatta: Béla, hát 22 nevet csak meg tudsz jegyezni?!...

 

Készül a riport az egykori Építők-pályán.

 

S dr. Gondi Béla ebben a szellemben végezte aztán tudósítói munkáját hosszú évtizedeken keresztül. Több volt ez mint munka, vagy hobbi. Szenvedély volt.
Néhány héttel ezelőtt még meglátogattam a Gasparich úti gondozóházban. Már nehezen tudtunk beszélni egymással. Most pedig elérkezett hozzám a szomorú hír: Zalaegerszeg közismert és közkedvelt sportkrónikása 2016. november 13-án, 95. évében elhunyt.
Nyugodj békében Béla bácsi! S köszönök mindent…

E.E.

 

A Zalatáj egyik összejövetelén középen. Balról Décsy László, a nagyszerű sportfotó-riporter, jobbról Rosta Sándor, a Pofosz zalaegerszegi elnöke.

 

* * *

 

Az egyik felejthetetlen élménye a ZTE labdarúgócsapatának NB I-be jutása volt.

 

Az alábbiakban a dr. Gondi Bélával korábban készített interjút olvashatják:
„- Ízig-vérig sportembernek vallhatja magát…
- Ez talán túlzás. Testvérem tagja volt a régi nagy Zetének, amely a mai Dózsa-pályán szerepelt és feljutott az amatőr I. osztályba. A régi ZTE megszűnése után megalakult Levente játékosa lettem, majd a BEAC igazolt labdarúgója. Az egyetem elvégzése után az asztalitenisznél kötöttem ki, többször nyertem megyebajnokságot, s egy ideig a megyei szövetség főtitkára is voltam.
- Mint tudósító, melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?
- Szüleim, s a nagyszülők is Zalaegerszegen látták meg a napvilágot. Az egyetemet, a munkaszolgálatot, a katonaságot és a fogságot leszámítva, mindig szőlővárosomban éltem, vagyis erős érzelmi szálak kötnek Egerszeghez. Egy tudósítónak azonban objektívnak kell maradnia. Egy ilyen visszaemlékezés más. Két olyan élményem volt a ZTE-vel kapcsolatban, ami életem végéig megmarad bennem.

 

Fotós nem örökítette meg azt a mozzanatot, de ez a kép is a bajnokavatáson készült. Gellér Sándort ünneplik a szurkolók.

 

- Melyik az első?
- 1972 nyarán NB I-be jutott a labdarúgócsapat. Óriási volt a várakozás a városban, az egész megyében. Stadiont kellett építeni, mindössze két hónap állt rendelkezésre. Voltak, akik legyintettek, mondván: ennyi idő alatt még a tervek sem készülnek el. Aztán bebizonyosodott, hogy az összefogás mire képes. Nem kellett noszogatni senkit, a szó szoros értelmében társadalmi munka folyt a pályán. Meg is lett az eredménye: egy csodálatos stadion.
- S mi volt a másik élmény?
- A kosarasok első bajnoki címét követő ünneplés egyik mozzanata. Fotós nem örökítette mg. Egyszerre volt groteszk és felemelő. Már leadtam a tudósítást a döntőről, visszaérve a csarnokba, még javában tartott a „műsor”. Gellér Sándor egy csoport közepén térdelt, meztelen felsőtesttel, egy kék-fehér zászlóba burkolózva.  Megindult feléje egy szurkoló, spriccelő pezsgővel a kezében. Sanyikám! - ordította, mire Gellér felfigyelt és kilépett felé. A szurkoló letérdelt, felemelte a pezsgősüveget, s ennyit mondott: Köszönöm, Sanyikám! Az edző is letérdelt, átölelték egymást egy kézzel, a másikkal az üveget fogták. Közben mindkettőjük szeméből patakzott a könny.”

(Ekler)