Bankcsődök, bankmentések, migránsválság (2016.07.27., 10:00)

 

Tüntetés Izlandon. Népszavazás lett a vége.

 

A 2. világháború utáni dollárközpontú pénzügyi rendszer keretei között hosszú évtizedekig úgy tűnt, hogy végképpen elmúlt a tömeges bankcsődök ideje, ami a fejlett világot a 19. század végén és az 1. világháború előtt sújtotta, kiváltképpen az Egyesült Államokat. Az USA-ban a csődsorozatokat a magántulajdoni alapú központi bankrendszer, a Federal Reserve System 1913-as létrehozása sem tudta végképpen felejthetővé tenni, hiszen az 1929-33 között éppen az Egyesült Államokból indulva söpört végig a világgazdaságon.
2008 óta (ugyancsak az amerikai piacról indulva) csődről csődre bukdácsol a nemzetközi pénzügyi rendszer. A bankcsődök - főként, ha sorozatban fordulnak elő -mindig tetemes társadalmi károkkal járnak, visszaesik a gazdaság, növekszik a munkanélküliség, a szegénység gyorsan terjed. Ez szolgáltatja az indokot a hatóságoknak, hogy a csődök következményeinek felszámolásában ne az igazi kárvallottak, hanem mindig maguk a bankok kapják a legkiemeltebb figyelmet, szanálásukhoz a társadalmak erőforrásait a kormányok erőn felül felhasználják.
A bankok mentése paradox módon éppen azok áldozatvállalásával történik, akik a csődök miatt a legtöbbet veszítettek. Divatossá vált a mondás, hogy a bankok túl nagyok ahhoz, hogy tönkremenjenek.
Különösen az európai bankcsődök szűnni nem akaró sorában tanulságos áttekinteni néhány bankcsőd és bankmentés történetét. Mindenek előtt azt kell megérteni, ami az 1929-33-as és a 2008-al induló csődsorozat okozásában közös volt. Mindkét esetben lehetősége volt a bankrendszernek, hogy üzleteiket ne csak a saját tőke kockáztatásával végezze, hanem merészen bevonhatták a kockázatviselésbe a betétesek pénzeit is. A múlt század 30-as éveiben a válság tanulságaként  megtiltották a hatóságok a bankoknak, hogy az ügyfelek pénzével sajátként bánva spekuláljanak. Az USA-ban még kötelezően szét is választották a betétgyűjtő - hitelező - számlavezető bankintézeteket (kereskedelmi bankok) a tőkepiaci műveleteket saját és ügyfél megbízásra végző bankoktól (befektetési bankok). Németországban pedig betiltották a nem létező részvények spekulatív célú  eladását (a sortolást). Fél évszázad múltán mindezek a kártétemények akadályok nélkül lopakodtak vissza a rendszerbe a nyolcvanas évektől eluralkodó deregulációs hullám keretében. Az ellenőrző hatóságok eszközeit megnyirbálták. A hatás nem sokáig váratott magára, az ügyfélpénzek legalizált kockáztatása máig tartó bajt okozott, tartósan veszélyezteti a nemzetközi pénzügyi rendszer működését.
A legújabb bankcsőd-sorozat kezdete óta eltelt majd egy évtized szolgált némi meglepetéssel, ami az egyes csődhelyzetek rendezését illeti. Kezdjük mindjárt az izlandi példával. Három magántulajdonú bank az izlandi gazdaság méreteit sokszorosan felülmúló spekulatív mérleget épített fel. Veszteségeik pótlására a betéteseknek (főként külföldieknek) magas hozamú befektetést ígértek. Amikor a csődök bekövetkeztek, a nemzetközi szervezetek (IMF, EU) nagyvonalú kölcsönöket ajánlottak a miniországnak, amiből feltőkésíthette volna a bankokat. Cserében azt kérték, hogy az izlandi kormány szedje be az adófizetőktől a következő évtizedben a visszafizetéshez szükséges összegeket. Ez évente és átlag családonként mintegy 10 millió forintnyi adótöbblettel terhelte volna az adófizetőket, nagyságrenddel lökte volna vissza az izlandi létnívót.

 

Görögországban is katasztrofális helyzet alakult ki.

 

A kormány által kezdeményezett népszavazás az ötletet elvetette, a pórul járt külföldi betéteseket végül csendben saját kormányaik kárpótolták.
Tekintettel a sorozatban bekövetkező csődökre az Európai Bizottság törekedett újszerű csődrendezési modellre is. Erre a ciprusi bankcsőd-sorozat adott alkalmat. A hiányzó tőkét itt a bankok hitelezőinek és betéteseinek bevonásával pótolták. Lakoljanak inkább a betétesek, ha a hatóságok képtelenek a szabályok betartatására. Az európai betétes védelmi szabályok szerinti 100 ezer euró betét felett akarva-akaratlanul mindenki bankrészvényes lett. A bankbajok hamarosan átgyűrűztek az államkasszákra, országok egész sorának kötvényeit már csak nagyon megfizethetetlenül drága hozamokkal jegyezték, vagy éppen megtagadták a jegyzéseket. Ezzel maga az euró fennmaradása került veszélybe. A más esetekben szokásos IMF megoldás (kiigazító megszorítások) szóba sem jöhetett, hiszen a probléma méreteihez a Valutaalap sem rendelkezett elegendő eszközzel, legfeljebb társfinanszírozóként (és pénzügyi csendőrként) jöhetett szóba. (Hazánk esete éppen erre volt példa 2008-2012 között.)
A sorozatos bankmentésekhez szükséges eszközhalmazt (pénzügyi tűzfalat) az eurózóna tagországai adták össze természetesen saját költségvetésük terhére. Mindez a legtöbb tagállam államadósságát nem kívánt magasságokba hajszolta. A mentőalapok eszközeivel néhány ország rogyadozó költségvetését  sikerült időlegesen stabilizálni (Írország, Spanyolország, Portugália), Görögországban ezen eszközök segítségével  a helyi bankrendszert is újra tőkésítették és egyben új tulajdonosok kezébe helyezték. A szűnni nem akaró bankproblémák, mára minden eddigi mértéket felülmúlóan az EU negyedik legnagyobb gazdaságában Olaszországban jelentkeztek. A bankokban lévő nem fizető hitelek állománya nagyobb, mint a teljes görög államadósság állomány volt a válság kitörésekor, közel 400 milliárd eurónyi. A szabályok szerint a ciprusi modellnek megfelelően a tőkerendezésbe be kellene vonni a kisbetéteseket is, akik szorgalmasan vásárolták a jó hozamú bankkötényeket. (Ez az érvényes uniós bankcsőd rendezési regula) A betétesek pénzének nagy része ezzel köddé válna. Lenne is ebből politikai földindulás, egy trendi migránsfogadó ország kormánya azonnal bukna. (Jórészt olasz hajók halásszák ki  a Földközi-tenger vándorait és ahelyett, hogy Líbia partjainál tennék ki őket, inkább Dél-Olaszországban nyitnak újabb táborokat.) Európa vezetői hajlanak arra, hogy a szabály ismét szelektív alkalmazást nyerjen, tehát Olaszországra ne vonatkozzon. Így ér össze a migránsválság és a bankcsődök története. A kanonizált szabály helyett tegyék inkább lehetővé az olasz államkasszának, hogy a veszteséges hitelek értékesítésekor a rossz hitelek vásárlóinak olasz állami garanciákat adjanak. Az olasz államkassza jelenlegi 130% feletti GDP-arányos kitettségét így növelnék újabb 400 milliárd euróval.
Talán nem véletlen, hogy éppen Matteo Renzi olasz miniszterelnök invitálja az EU-alapítókat uniómentő tanácskozásra  a brexitre hivatkozva, takargatva a valós szándékot, hogy miként kell éppen Olaszországot menteni a közelgő államcsődtől. Cserében ajánlja a trendi migráns befogadást.
Nem az Egyesült Királyság és a font, hanem az euró és maga az unió kerülhet bajba a lebegtetett megoldás miatt. Nincs az a pénz a mentő alapokban, ami megállíthatna egy olasz kötvényeladási hullámot. Draghi és az Európai Központi Bank sem lenne képes e tömeg kötvény felvásárlására. Az is kétséges, hogy a jelenlegi helyzetben az USA-beli Federal Reserve megnyitná eddig korlátlanul folyó pénzcsapjait Olaszország mentésére, mint azt tette 2008-ban egyes európai nagybankok érdekében. Elképzelhető, hogy nem csak migráns-, de bankügyben is forró őszre számíthatunk, Olaszországgal a közepén?

Boros Imre

közgazdász

 

Matteo Renzi olasz miniszterelnök. Belebukhat a válságba.