Az egyikben jól boldogul, a másikat pokolba kívánja

A kapitalizmus különféle változatairól

(2018.04.20., 10:25)

 

A Medici-család egyszerűen megvásárolta a pápai trónt.

 

A társadalmi berendezkedés egy meghatározott módját tőkés vagy kapitalista jelzővel szokás illetni.

Egyezően a hűbéri berendezkedéssel, a jelző itt is a javak előállításának és a társadalom tagjai közötti elosztásának módszerét, a termeléshez szükséges anyagi javakhoz történő hozzájutás módját és az arra épülő társadalmi berendezkedést jeleníti meg. A hűbéri társadalmakban a termeléshez szükséges javakat (akkoriban főként a termőföldről volt szó) a kiválasztottak alanyi jogon kapták az uralkodótól, és természetes örökléssel szállt mindez a következő generációra.
A hűbéri lépcső minden fokozatának ennek ellentételezésére bizonyos kötelezettségei voltak. A felsőbb nemesi osztályok kötelesek voltak fegyveres alakulatokat tartani saját költségükön, míg az alsóbb nemesi fokozatokra csak hadba vonulási kötelezettséget róttak ki. Ezek az osztályok adót viszont nem fizettek. A nem nemesi rétegek adót fizettek, és kötelesek voltak munkával is szolgálni a felsőbb osztályok birtokain, de nem vonatkozott rájuk a hadkötelezettség.
A hűbéri rend bomlása ott kezdődött el, ahol a nemzetközi kereskedelem virágzásnak indult. Legkorábban a mediterrán térségben, az olasz városállamokban. A kereskedelem hatalmas pénzösszegekhez juttatta a kereskedőrétegeket, amelyek akadályoztatva érezték magukat, mert a fennálló rend keretei között nem juthattak kedvük szerint pénzért cserébe a termelési javakhoz. Nagy lökést a harmadik rend, a polgárság fejlődésének a nagy földrajzi felfedezések utáni századok adtak. A 17-18. században a feljövő polgárság megalkotta és máig életben is tartja magának azokat a nem nyilvános szervezeteket, amelyek előkészítették és a háttérből irányították is a régi rend sokszor erőszakot alkalmazó megdöntését.
Persze az ide vonatkozó tények pontos feltárásával a történelemtudomány még mindig adós. A kanonizált vélemény még mindig azt sulykolja, hogy ezek a „forradalmak” spontán népi kezdeményezésre jöttek létre és torkollottak tömegmészárlásba (az angol, de kiváltképpen a nagy francia forradalomban). A hűbéri rendszerről a kapitalista társadalmi berendezkedésre történő átmenet legfontosabb jellemzője, hogy a termeléshez szükséges javak, a termőföldet is beleértve, adásvételek tárgyát képezték, valamint hogy a tőke a munkáért nem mentességet adott a katonai szolgálat alól, hanem bért fizetett érte.

 

Mussolini és Hitler rendszere is kapitalista módon működött.

 

Már a kapitalista szerveződés hajnalán megjelent a tőke nemzetközi (globalista) ágazata, pénztőke formájában, és igényt tartott határokon messze átnyúló ügyek befolyásolására is. Hatalmát jórészt az európai uralkodóházak egymás közötti háborús civakodásaira adott kölcsönök haszna növelte meglehetősen nagyra. Közismert, hogy az itáliai Medici család egysze­rűen megvásárolta a választó konklávétól a pápai trónt, mint az európai politikacsinálás akkor talán legfontosabb posztját a tizenötödik század közepén. Hasonló a mára már a közéleti szerepléstől visszavonult, de egyáltalán nem hatékony befolyás nélküli Rothschild (eredetileg Bauer) család története, a tizenkilencedik század elejétől.
Joggal állíthatjuk, hogy jó két évszázada Európa és növekvő mértékben a világ népeinek döntő hányada valamifajta változó tartalmú szimbiózisban él a mára leplezetlenül globálissá vált pénztőke és a nemzeti tőke együttműködése keretében. Az utolsó fél század már kifejezetten arról szól, hogy a globalista pénztőke elől a legutolsó akadályok is elhárultak, hogy bármikor behatoljon az egyes országok impériumaiba. Szabad pénzváltás, tőkepiaci dereguláció kellett ehhez, valamint az, hogy a nemzetközi tranzakciókban az amerikai „magánpénz”, a dollár váljon általánossá.
A világ különböző országaiban a kapitalizmus legkülönfélébb változatai jöttek létre, attól függően, hogy az egyes gazdaságok a nemzetközi pénztőkével éppen milyen alkut kötöttek, illetve vezető rétegeik mennyire voltak elkötelezettek az országaik mellett, vagy éppen milyen mértékben fonódtak össze érdekeik a nemzetközi pénztőkével. A 19. századtól a pénztőke sokat tett azért, hogy az államok éléről a valós hatalommal rendelkező uralkodókat eltávolítsa, és csereszabatos köztársasági struktúrák jöjjenek létre. Ahol az uralkodóházak értettek a „kihívásból”, és a hatalomgyakorlástól visszavonulva beérték a szimbolikus szereppel, ott maradhattak. Több uralkodóra és esetenként családjaikra is a fizikai megsemmisítés várt (Angliában, Franciaországban és a cári Oroszországban).
Az „uralkodótlanítási” projekt az első világháborúval vált teljessé. Európa főbb országaiban, Törökországot is beleértve, megszűntek a hatalommal bíró monarchiák. A két világháború között a kapitalizmus legkülönfélébb változataival találkozunk a politikai egypárti diktatúráktól a mai értelemben is polgári demokráciáknak tekinthető megoldásokig. (Mussolini és Hitler rendszere is kapitalista módon működött, ugyanúgy, mint a korabeli brit királyi rendszer, vagy a francia köztársaság.) A teljesség igénye nélkül, érdemes egy pillantást arra is vetni, ami a kapitalizmusok kialakítása terén éppen a minket nagyon is érdeklő Kelet-Közép-Európában 1989 után történt. Itt is nagyon nagyok a különbségek.
A teljesség igénye nélkül is célravezető a cseh és a hazai tapasztalatokat összevetni, annál is inkább, mert a korábban, az Osztrák-Magyar Monarchiában hosszú ideig sorsközösségben élő két nép alapvetően eltérő alkut kötött az átalakulások kapcsán a térség iránt ugyancsak hatalmas érdeklődést mutató nemzetközi pénztőkével. Az alapvető különbözőség már jóval az átalakulás előtt, még a kommunista rendszer alatt szembetűnő volt. Ellentétben a csehekkel (akkor Csehszlovákiával), a hazai vezetés belelépett az eladósodás csapdájába, és mint felvilágosult rendszer, ünnepeltette is magát Nyugaton. Valódi ellenszolgáltatás nélkül hazánk hatalmas adósságterhet vett magára. („Gazdasághódítási” szempontból az országok eladósítása olyan, mint a háborúban az alapos tüzérségi és légi csapás, ami a szárazföldi csapatok lehető legakadálymentesebb előnyomulását segíti.)

 

A Magyar Nemzeti Bank közgazdasági kabaréba illő tettet hajtott végre.

 

Csehországban a gazdaság magánosítása annak jegyében történt, hogy a csehek kapják meg a legértékesebb tőkejavakat. (Ezt még állampolgári jogon járó privatizá­ciós kuponokkal is segítették, amit a hazai politikai erők kritikával és elnéző mosollyal fogadtak.) Azt, hogy hol van szükségük a külföldi tőkére, a csehek határozták meg. Az eladósítással megdolgozott magyar terepen ez alapvetően másként történt. Az adósságfenyegetés árnyékában a pénztőke határozta meg, természetesen hazai kollaboránsok hadának közreműködésével, hogy mit és mennyiért kíván megszerezni, és hol hagy helyt a hazaiaknak.
Különösen érdekes az az összehasonlítás, ahogy az állam gazdaságban beöltött szerepét a két országban kezelték. A csehek az állam egészséges működése szempontjából fontos cégeket alapvetően megtartották állami tulajdonban, míg nálunk csaknem három évtizedig - az „állam rossz tulajdonos” jelszó jegyében - minden eladó volt, amit a külföldiek meg akartak venni. Ráadásul hazai törvényekkel - például a felszámolási törvénnyel - söpörtük el útjukból a nekik akadályt jelentő cégeket. Az állami közpénzekért folytatott pályázati versenyben is a külföldieknek lejtett a pálya évtizedekig. Törvénnyel szorítottuk ki a hazai vállalkozásokat olyan fontos közbeszerzésekből, mint például az infrastruktúra-fejlesztések.
A legfontosabb eltérés azonban az, ami a két országot a pénzpolitikában évtizedekig elválasztotta. A csehek megőrizték a pénzpolitikai önállóságukat, végig alacsony kamatokat alkalmaztak, alacsony inflációval dolgoztak. A Magyar Nemzeti Bank viszont már jóval a rendszerváltás előtt a nemzetközi pénztőke hazai hídfőállása lett. Az állam adósságát szervezetileg az MNB kezelte, egészen 1997-ig (!), anélkül, hogy a valós állapotról az országnak tudomása lett volna. Végül a jegybank a „kezelés” addig titkolt „eredményét” egy közgazdasági kabaréba is jogosan pályázható szlogennel (adósságcsere), több ezer milliárd forint új államadósságként a hazai adófizetők nyakába zúdította.
A cseh és hazai kapitalizmus e hevenyészett, rövid összehasonlítása is kitűnően szemlélteti, hogy bizony sokfajta kapitalizmus létezik. Az egyikben egész jól boldogul a polgár, a másikat pedig esetenként a pokolba kívánja. A legfontosabb, hogy az országok elitjei jó alkut kössenek a nemzetközi pénztőkével. Vagy ha már elfajultak a dolgok, akkor igyekezzenek korrigálni, ami, éppen a mi esetünket szemlélve, nem is éppen veszélytelen vállalkozás.

Boros Imre
közgazdász