Állampénzügyi autarchia (2016.10.14., 14:10)

Nem ördögtől való

 

Lenin és Sztálin… Lenin egy egész könyvet szánt az állam kommunizmusban történő szükségszerű elhalásáról szóló tanításoknak.

 

Tökéletesen tudatában vagyok azzal, hogy, egy ilyen szóösszetétel milyen katarzist indít el fősodorbeli közgazdasági elemzők lelkében. A két szó külön is, de egymás mellé téve kiváltképpen mindaz, amiről ők az életben még rossz álmot sem szerettek volna látni, de ma mégis időszerű diskurzust nyitni erről. Ők ugyanis jó ideje az államnak a gazdaságból történő szükségszerű kivonulásáról, mindenfajta piaci nyitottságról, főként a pénzek útjának akadálymentesítéséről, teljes liberalizációról beszélnek. A privatizálj jelszó arról szól, hogy az állami tulajdon nem hatékony, helyette a dolgokat a piacra kell bízni.
Szól arról is, hogy az állam szabályzóként is vonuljon ki, mert a piac rendet tesz, ahol kell többet ad, ahol a szükségeshez képest sok van, onnét meg elvesz, tehát automatikusan szabályoz, tehát deregulálj szól az iker jelszó, ami főként a pénzek nemzetközi forgalmára vonatkozik.
A liberalizmus eszmei unokatestvére, a marxizmus-leninizmus eszmei és egyben gyakorló nagyja, maga V. I. Lenin is egy egész könyvet szánt az állam kommunizmusban történő szükségszerű elhalásáról szóló tanításoknak. Lenin is utálta az államot, természetesen ő is a nemzetállamokra gondolt és csak addig akart államot látni, míg a nemes végcél, a világforradalom nem győz az egész földgolyón. Addig is igyekezett gyorsan multinacionális államot fabrikálni, a később Szovjetunió névre hallgató formációt.
A nemzetállamokat az ideológiai unokatestvérek, a liberálisok is szívből utálják. Állami ideáljuk az indiánok likvidálása után létrejött multinacionális Amerika, amibe éppen az őslakók nem fértek bele. Az unokatestvérek között a nemzetállamok eltüntetéséhez vezető úton azonban van egy lényeges módszertani és időbeli eltérés, ami a gyakorlati megvalósítást illeti. Lenin, Sztálin, majd Mao és mások a célt véres erőszakkal, hódító háborúkkal kívánták megvalósítani. Egy ideig nagy sikerrel haladtak, de a nagy kísérlet végül elbukott.

 

Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója szerint a világgazdaság összesített GDP-jéhez viszonyított adósság túl sok.

 

A liberálisok, tanulva unokatestvéreik kudarcából, kezdésként puha módszereket választottak és a végső célhoz a „permanens proletár forradalom” jelszavat is időben leváltva, részben ideológiai köpenyt is váltva a mindenható piac segítségével kívánnak eljutni. A puha módszer kezdetben semmiképpen nem jelentett fizikai terrort, sőt a világ kisebb, boldogabb fertályán jólétet is hozott. A polgárok, ezért nem is háborogtak eddig.
A harmadik világmegváltó jelszóról, a globalizációról a közönség a gyakorlatban nem sokat érzékelt idáig. Most, amikor a privatizáció és a dereguláció - ahol szükségét érezték- lényegében lezajlott és az érdemi globalizációhoz vezető utat is kezdik „intézkedésekkel” kikövezni, elindult a lassú ébredezés, a közönség is ismerkedik a globalizáció valós természetével. Nem nagyon érti, hogy mire megy a szervezett migráció és a kényszerbetelepítés erőszakolása. Azt is tapasztalja, hogy ez erőszakkal, ártatlanok halálával is jár, aminek nem akar vége szakadni, hiába a sok politikai fogadkozás a békés integrációról. Mivel a terror felett nincs hatékony állami kontroll, senki nem szavatolja, hogy nem válik tömegessé, hiszen van bőven humán utánpótlása.
Ha valaki ennek valós természetét mégis megérti, és szóvá is teszi - amint tette az legutóbb a Bundestag egyik kormánypárti képviselője, aki kimondta, hogy Németországban erőszakos népesség csere folyik - azonnal kiteszik a politikailag korrekt akolból. A nagy fáradozásokkal sikerrel globalizált (deregulált, privatizált) piachoz ugyanis megtört érdekképviseletre alkalmatlan, egymásnak feszülő „nemzetközi” munkaerő kell, nem német, francia, vagy éppen magyar tudatú. Nem árt a rettegés légkörének megjelenése sem.
A globalizáció migrációs vonulata többé kevésbé már érthető a közönség számára is, és még mindig nincs kifejlett tömeges immunreakció A magyarok mindenképpen jól értik és ennek a népszavazás alkalmával visszavonhatatlan jelét  is adták. Amióta megkérdezték őket, soha ilyen nagy számban nem mondtak határozott véleményt semmire, sem pártra, sem EU-ra, sem NATO-ra, de kormányra sem. Más népeket sajnos még nem kérdeztek, hogy akarnak-e migrációs globalizációt.

 

Az olcsó kamatú svájci frank már többször romba döntött bennünket.

 

A globalizáció másik és egyben fő és életveszélyes vonulata olyan mint a mustgáz, alattomosan öl, amikor az áldozat felfedezi, és jön a fejfájás, már késő. Ez az állampénzügyi globalizáció, ami a magyar nyelvben elérhető tömörséggel nem jelent mást, mint az államok pénzügyeinek egy központi külső akarattal történő rángatása. Állampénzügyeken értendő a nemzeti költségvetések és a központi jegybankok által képviselt tevékenység és ezeknek a nemzeti hatáskörökből történő mind hatékonyabb kiszervezése és minden választott fórumtól érdemben független „szakértői” vezérlése. E vonulat ellen kell mindenek előtt sikeresen védekezni, ha az ártalmas folyamatokat kívánjuk megállítani.
Az állampénzügyek elnemzetietlenítéséhez vezető hatékony út az országok külső eladósítása, amikor hitelt nem belföldről vesznek fel az államok, hanem globális szereplőktől, főként a hazaitól eltérő pénznemekben. Ezt nagyon sok ország már elkövette. Már maguk a globalizátorok is aggódnak, és mára polgárjogot nyert kifejezéssel élve egy kicsit túl is tolták a biciklit. A világgazdaság összesített GDP-jéhez viszonyított adósság túl sok, ezt ma maga az IMF vezérigazgatója mondja. Ez nem csak nem visszafizethető, de talán már a globalizációs végcélt sem szolgálja igazán. A globalizált új világ igényt tartana az eddig felhalmozott értékekre, természetesen ingyen, ha lehet. Ha minden pusztul az nekik sem jó.
Az út, ahogy ide jutottunk egyben jelzi azt is, hogy merre van a vissza a bajból. Ezt nevezném állampénzügyi autarchiának. Rögzíteném, hogy nem arról van szó, hogy a külvilágtól elzárkózunk, begubózunk, mindent magunk akarunk előállítani és ha nem vagyunk rá képesek, inkább lemondunk a szükséges javakról. Amíg sok az állam adóssága külföld felé és azon belül nagy a nem hazai pénznem aránya, parancsoló szükségszerűség, hogy folyamatosan több legyen a devizabevételünk, mint a kiadásunk. Mindig legyen kéznél elegendő külföldi pénz, ha a „piac” szorongat. Mindenképpen kerüljük az újabb államadósság halmozását, még hazai pénzben is, még akkor is, ha egyébként a „nemzetközi” kanonizált szabályok azt megengedik, a piac pedig olcsón kínálja a pénzt. (Az olcsó kamatú svájci frank már többször romba döntött bennünket, nem csak az államot, de legutóbb a háztartásokat és a deviza alapú hitelt használó kisvállalkozásokat.)
Európai uniós tagként mindenképpen szólni kell arról a nyitott kötelezettségünkről is, hogy uniós tagként előbb-utóbb át kell venni a közös valutát. Szerencsére a belépés nincs konkrét időhatárhoz kötve. Szóval kétszer is utóbb, mint előbb, az elmúlt évtized  tanulságai erre intenek és a közeli jövő kilátásai sem kecsegtetnek sikerrel. Vigyázni kell a hazai gazdálkodó egységeinkre is, hogy ők se adósítsák el magukat külföld felé. Ha hitelre van szükségük, legyen az hazai forrású és olcsóbb, mint a külföldi forrás. Ez a hazai monetáris politika feladata, az infláció mentes pénzpolitikáé.
Ne gondoljuk azonban, hogy csak eladósodott országok szenvedik meg az állampénzügyi autarchai hiányát. Svájc éppen az ellenkező végletben nagy hitelezőként és erősödő valutával esett hasonló csapdába. Az erős valuta gátolta exportját és idegenforgalmát, ami Svájcban is számít, ezért felhalmozták az idegen valutát. A jegybank már nem tudta mérlegében tovább dugdosni a kényszerből felvásárolt eurókat és kénytelen volt a saját pénz erősödésének utat engedni, ezzel belgazdaságát mégis nehéz helyzetbe hozni. Az állampénzügyi autarchia nem ördögtől való, ügyesen alkalmazva védelmet nyújthat a „piaci” megrázkódások ellen.

Boros Imre
közgazdász

 

Uniós tagként előbb-utóbb át kell venni a közös valutát. Szerencsére a belépés nincs konkrét időponthoz kötve.