A világjárvány a balliberális piacfétis (végleges) csődje? (2021.02.05.,9:25)

 

Boros Imre: – A szuperállami jelmezben díszelgő unió nem ura a helyzetnek.

Fotó: archív

 

Több alkalommal foglalkoztam ennek az újságnak a hasábjain is a világpiaci rendszer buktatóival. Azért kellett ezt korábban is megtennem, mert balliberális körökben általános a vélekedés, hogy a gazdaság és a társadalom egyensúlyi megbillenéseit a piac automatizmusai orvosolják. Vagyis az állam maradjon inkább távol az egyensúlyteremtő gazdasági jellegű törekvésektől. Balliberálisék mereven tagadják, hogy Leninhez vajmi közük lenne, pedig ő is zengedezett az állam elhalásáról, ha rendszere majd igazán belendül. (Soha nem lendült be, noha Lenin könyvet is írt az állam szükségszerű elhalásáról.) Mostani elhatározásomat a piaccal kapcsolatosan éppen a világméretű járvány ihlette, pontosabban, hogy miként „segít” a megoldásban a piac, mert a védekezés eszközei (maszkok, védőeszközök, gyógyszerek, vakcinák) ugyancsak a „piac” útján kerülnek rendeltetési helyükre. A járvány olyan összetett társadalmi-gazdasági probléma, hogy ennek megoldásában a piac igazán remekelhetne, ha tudna. Mielőtt erre rátérnénk, tartsunk egy mini piaci alapkurzust, majd ismétlést a „piac” hazai jótéteményeiből a rendszerváltozás utáni két évtizedben. (Nagy gazdasági bukták kapcsán a baloldali kormányzatok ugyanis mindig a piaci rea­litásokra és a piacnak történő nagyfokú kitettségünkre szoktak mutogatni.)
A „piac” természetesen a világpiac, amelynek részesei vagyunk, a mindenkori adásvételek összessége, legyenek azok áruk, szolgáltatások vagy éppen pénzügyi tranzakciók, valamint a tranzakciókat végrehajtó szereplők. Az, hogy a tranzakciók árazása spontán és főleg objektív lenne, tehát nincs itt semmi szubjektív csoportérdek által vezérelt beavatkozásnak lehetősége, az szerintem maga az őshazugság. A piac nem spontán módon alakul, hanem azt érdekvezérelt módon csinálják. A világpiac felkent papjai ezt a kereskedés avatott nyelvén, angolul soha nem is tagadták. A pénzkereskedő brókerek nyíltan piac­csinálókról (angolul market maker) beszélnek. Tekintsük át a piaccsinálást néhány alapvető áru árképzésének alapján. Minden cserének szükségszerű résztvevője a pénz, világméretekben is. A világpiacon manapság ez az amerikai dollár. A legtöbb fontos piacon dollárban jegyzik az árakat. Ki más, ha nem az amerikai központi bank magántulajdonosai határozzák meg ennek a legfontosabb, különleges árunak az árfeltételeit, kamatát és más pénzekhez viszonyított árát (árfolyam)? Ez adja meg az alapot a többi áru és szolgáltatás ármeghatározásához. A pénzurak nagy hatással vannak a fizikai áruk ármozgására is.
Az egyszerűség miatt vegyünk két alapvető árut: az energia áralakulását meghatározó kőolaj- és a világ élelmezési piacának sarokköveit, a gabonaárakat. Mindkét termékkör tőzsdén jegyzett, ahol az árakat messze el lehet téríteni a termelési költségektől egyszerű pénzügyi spekulatív mozgásokkal. Ezzel a spekulálók kedvenc cégei jól járnak, míg mások, akiket nem kedvelünk és meg akarjuk őket szerezni, tönkremehetnek.
Árleverő sortolásról egyre többet hallunk, de a másik irányú eltérítés, az árfelhajtás sem okoz sok gondot. Az ármeghatározó tőzsdék pedig a pénzvilág két központjában, Londonban és az USA-ban vannak, az ott kereskedő market makerek pedig a pénzurak közvetlen vagy közvetett vállalkozásai. A pénz-urak határozzák meg, hogy van vagy nincs forrás az aktuális spekulációra. A „reformer” hazai balliberálisok úgy gondolták, hogy a pia­cok és főként a piaccsinálás nincs jó helyen magyar kezekben. Mielőbb meg kell őket a „kínzó tehertől” szabadítani. Erről szólt a hazai állami termelő-, kereskedelmi és pénzügyi vagyon magánosítása, de természetesen nem a hozzá nem értő magyarok javára, hanem a „hozzáértő” külföldiek részére. Ahol nagyban vagy éppen kicsiben kereskedni lehetett, ott minden külföldi kezekbe került.

 

Lenin is tévedett az állam elhalásával kapcsolatban (Lenin a Szmolnijban 1917-ben, Iszak Izrailevics Brodszkij festménye).


Mindenekelőtt a pénzforgalmat irányító, éppen a magánosítás előtt adófizetői tőkével bőven ellátott bankrendszer volt a célpont. Nehogy véletlenül pénz kerüljön oda, ahol magyar piaci érdekeket védenek. Súlyponti kérdés volt az energiaszektor is, mert a hazai energiaellátás nagyobb hányadát szükségszerűen importból kell fedeznünk. Nehogy hazai kezek „okvetetlenkedései” zavarokat okozzanak a „piacon”! Ennél sokkal jobb, ha a piac kint és bent egy kézben van. A külfölditől természetesen a hazánkban működő külföldi vásárol jó áron. A busás haszon kimegy az országból, és lehet rajta osztozni. Törekvés volt a teljes hazai piactalanításra is. Erre szolgáljon egyetlen példa. A kilencvenes évek közepén a gyermekeim játékához homokot kerestem. Találtam is műanyag zsákos kiszerelésben. Egy 25 kilós adag annyiba került, mint korábban egy teherautónyi. A zsákra az volt írva, hogy Spielsand (játszóhomok). Az eladó cég osztrák volt. A nagyon körültekintő hazai piactalanítás arra is kiterjedt, hogy a hazai jelentékeny kavics- és homoklelőhelyek is külföldi kezekbe kerüljenek. Ami a legfájóbb, hogy a kiváló hazai élelmiszeripari nyersanyagok is – valahogy kész termékként – már külföldi márkanevek alatt jelentek meg. Esetleg a határ menti régióból a tej elutazott Ausztriába, majd a vaj és más tejtermékek már osztrák márkaként voltak kaphatók a hazai boltokban.
Miután a „reformerek” elérték, hogy a magyarok a piacokon szinte kizárólag vásárlóként léphettek fel, mert kínálati oldalról még a hazai piacokról is ki lettek szorítva, jöhetett a siránkozás és a sóhajok, hogy a piac realitásait kényszerűen nekünk is el kell fogadnunk, hiszen mást nem tehetünk. Azt a helyzetet kellett elfogadni, hogy a piacon mi mindig rosszul járunk. A piacon nekünk csak a munkaerőnk maradt eladó. A 2010 utáni gazdaságpolitika nem tett mást, mint ezt a szörnyű helyzetet kívánta megfordítani, a magyarokat az adásvételek mindkét oldalán eredményessé tenni, hogy ne csak siránkozzunk a piacon, hanem egyre többször örülhessünk is a piaci sikereinknek. Az elért eredmények magukért beszélnek.
Végül vegyük az irányt a címben jelzett járvány mint megoldandó probléma felé, és tegyük fel a kérdést, hogy miként segített ebben a piac, mert tizenöt év sorállás után végül mi is részesei lettünk a fejlett uniós piacgazdaságnak. A védekezéshez szükséges eszközök, gyógyszerek és vakcinák beszerzése is piaci tevékenység, ez kétségtelen. Amikor a baj megtörtént, az európai piac nem reagált, a védekezés eszközeit (maszkok, fertőtlenítőszerek, lélegeztetőgépek) nem termelte meg még későn sem elegendő mennyiségben. Ezek beszerzése Ázsiából éppen a nem „túlfejlett” piacgazdaságoknak, egyebek mellett nekünk is sikerült. Tegyük hozzá, hogy nem a piacon, hanem a hatékony állami beavatkozáson múlt a siker.

 

Megbukott az Európa Unió vakcinabeszerzése.

Fotó: Jakub Porzycki/Nur Photo

 

A piaci teljesítmény és rugalmasság vakcinaügyben a mai napig még gyászosabb. Az EU a siker érdekében fejlesztési eurók százmillióit adta a gyógyszergyártóknak. Ez dicsérendő dolog volt, senki nem vitatja. Ma viszont azt tapasztaljuk, hogy a gyártók nem Európába, hanem bárhová máshová szállítanak. Miként lehet ez? – merül fel a kérdés, joggal. Az unió felkent piactudós papjai éppen a kereskedelem alapjaival nincsenek tisztában, vagy éppen elfelejtették ezek alkalmazását? Elemi érdek lett volna ugyanis a gyártóval a fejlesztési összegek fejében vásárlói elsőbbséget érvényesíteni. A juttatott támogatásokat mintegy vásárlói elsőbbségi jogbiztosítékként adni, azaz opciót váltani a termékre a szükséges mennyiségben, de legalább azt kikötni, hogy külső vásárlás és magasabb ajánlati ár esetén is érvényes ez a kötés, ha a magasabb árat elfogadjuk (right of first refusal).
Ez a megoldás mindhárom nyugati készítményre alkalmazható lett volna. (Hogy miért felejtődött el, talán soha nem fogjuk megtudni.) Manapság a piac nagyon furcsán működik, nagyon is adminisztratív formákban. Piac helyett jön a brutális adminisztratív korlátozás, a vakcinák kiviteli tilalma.
A vakcina- és védőeszköz-sivárság végképpen megmutatta, hogy miként is érdemes a piacot egy modern környezetben működtetni. Ennek köze nincs az államelhaláshoz vagy a balliberális piacfétishez. Éppen ellenkezőleg, a piac alkalmas működtetéséhez nagyon is szükséges az állam jelenléte. Ennek hiá­nyában a piac úgy működik, mint az a négylovas fogat, ahol a hajtó még nem ült fel a bakra, de a lovak valami miatt megbokrosodtak és vágtatnak, ám senki sem tudja, hová. Megállítani őket nehéz és nagyon veszélyes. Ha a hajtó a bakon ül, a lovak akkor is vágtathatnak a célok felé, de mindenki számol azzal, hogy oda is érnek.
Jelen esetben a bakon ülő hajtó a jelképes állam, aki tartja a gyeplőt, az ostort, és a rendesen húzó lovak időnként cukorkára vagy egy-egy almára is számíthatnak tőle. Az uniós vakcinapiaci hintón nem ült fenn a bakon a hajtó. Lehet, hogy bak sem volt, talán még hajtó sem, a lovak viszont elkezdtek vágtatni. Pedig zab volt elég, csakhogy nem az uniót szolgáló lovaknak adták. Sokadjára derült ki, hogy a kéretlen szuperállami jelmezben díszelgő unió nem ura a helyzetnek, krízis esetén nem tudja, hogy hol a bak, és mit is kell az ostorral vagy a gyeplővel csinálni. Ennek ellenére sorozatban indítja az őrült futamokat úgy, hogy senki nincs a bakon.
Említést érdemel a migránsügy, most a vakcinakisiklás, de szalad a szekér a destruktív kisebbségekkel is. Érdemi megoldást viszont válsághelyzetekben csak a nemzeti kormányok tudnak adni, már ahol ülnek a bakon.
Érdekes módon a piaccal is eredményesebben bánnak, szélesebb a látókörük, és alkalmazzák a bevett kereskedelmi technikákat is.

Boros Imre
közgazdász