A „sportlexikon” irodalomtörténész (2019.01.29.,9:40)

A zalai N. Pál József rendhagyó pályafutása (8.)

 

N. Pál József: - Ami a legnagyobb baj, hogy nálunk kizárólag csak tradíció létezik a futballban.

Fotó: Zalatáj

 

N. Pál József, a pethőhenyei születésű irodalomtörténész kivételes adottsággal rendelkezik. Mint a vele készített interjú előző epizódjaiból (a korábbi részek az oldal alján találhatók) is kiderült, évtizedekkel ezelőtti sportesemények részeredményeire, csapatok összeállítására is hajszálpontosan emlékszik.
A zalai irodalomtörténész az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen tanít, emellett rendszeresen jelennek meg publicisztikái a Nemzeti Sport hasábjain.
Az N. Pál Józseffel készített interjú utolsó részét olvashatják.
- Véleményed szerint helytálló a közismert megállapítás, miszerint a labdarúgás hű tükre az adott társadalomnak?
- Nehéz erre válaszolni. Amíg a futball régiók szerint szerveződött, hosszú ideig három centrum jelentette az élvonalat (a brit szigetek, Dél-Amerika és a közép-európai vagy Duna-menti iskola Olaszországgal kiegészülve), addig lehetett mondani, hogy minden náció, régió a saját karakterének megfelelően játszik. A latin technikás és játékos, a dél-amerikai még inkább, a brit meg küzdő és erős stb. Aztán az is véleménnyé lett, hogy ahol nagy a szegénység, az a futball felhajtóereje lesz, hisz a játék a kitörés egyetlen alkalma. Ma már nem okvetlenül van így, a labdarúgás üzletté globalizálódott, ami nem jelenti azt persze, hogy az egyes nációknak tulajdonított stílusjegyek ne lennének felismerhetők (Neymar játéka nyilvánvalóan brazil „gyökerű”, Wayne Rooneyé angol stb.), de az egységesülő üzleti parancsok ezeket a sajátosságokat felülírják. Amiben biztos vagyok: a magyar futball hatvanas évek végétől datálható látványosabb romlástörténete az 1956 utáni magyar társadalomnak a növekvő jólét közepette elérkezett morális szétporladása nélkül nem értelmezhető. A magyar futball hanyatlása társadalmunk szétesésének a tükre is bizony, csak igen nehéz ezt felismerni, s akik ebből élnek, azoknak bevallani meg még nehezebb, egyenesen képtelenség.
Egy biztos: a pénz sok mindenen segít, ám csak a futballra fordított összeggel magas színvonalú játékot teremteni ott, ahol nincs tradíció, nem lehet. Ez nem sikerült Afrikában, Ázsiában, s nem fog sikerülni Kínában sem, akárhogy erőlködnek. (Nagyszerű afrikai, ázsiai játékosok persze kinevelődnek és nagy teljesítményt nyújtanak – másutt, egy „atomcsapatban”.) Ami a legnagyobb baj, hogy nálunk kizárólag ez a tradíció létezik, illetve létezett, mert megszakadt úgy ötven évvel ezelőtt. Ám a mélytudat változatlanul emlékezik reá, s ehhez, ennek emlékezetéhez méri a mindenkori jelent önkéntelenül. Nálunk a mámor és a düh dimenziójának különös szélessége (lásd a 2016-os EB-t és ami utána következett az andorrai csődig és tovább),  az egyes részsikereket kísérő pozitív majd utána a negatív hisztéria évtizedek óta megszakíthatatlan folyamatának (1969, Marseille; 1978, Buenos Aires; 1986 Irapuato stb.) romboló természete ezt példázza. Kérdés: meddig?

 

1969, Marseille… Egy korszak kezdete. A magyar játékosok arcán feszültség a himnuszok alatt. Mintha érezték volna, hogy Csehszlovákia 4-1-re győz.

Fotó: Magyarfutball.hu

 

- Hogy látod szűkebb pátriád labdarúgásának helyzetét? Az nyilvánvaló, hogy a ZTE 1968-tól a hetvenes évek közepéig tartó varázsa nem térhet vissza, de... Lehet-e még élvonalbeli, szeretni való csapata Zalaegerszegnek?
- Szomorú, hogy immár hét esztendeje nincs első osztályú csapatunk. Most van tán esély rá újra, de úgy látom – mondom szarkasztikusan – mihelyt nő az esély rögtön teszünk róla (lásd a Vasas elleni hazai meccset, s egyebeket), hogy ne legyen oly zökkenőmentes az egész. Nagyon szorítok, de tudom, az a hetvenes évek eleji áhítat nem jön vissza már, ha feljutunk, akkor sem. Minden nagyon megváltozott a magyar futball körül azóta. A játék társadalmi megbecsültsége, megítélése jóval rosszabb, mint volt annak idején, a gyerekek nem rúgják már a labdát (vagy annak hiányában a sapkát, a konzervdobozt vagy akármit) csak úgy spontán módon, s igazi rangot sem jelent futballistának lenni ma már. Az országos áhítat, ami az ötvenes-hatvanas években megvolt s foltokban a hetvenesekben is még, eltűnt mára (bár – 2016! – képes feltörni, ami aztán villámgyorsan hisztériába fordul, mint mondtam). Várakozás, remény van a mélyben persze, így ha újra NB I-es lesz a Zete, felszökik majd a nézőszám néhány fordulóra, aztán…? Ám húszezer ember az Arénában nem lesz többet, s nemcsak azért nem, mert annyi el sem férne. Kérdem: mi lesz, ha feljutunk? Szélnek eresztjük azokat, akik a sikert kivívták, vásárolunk vagy tíz-tizenöt légióst, mint Kisvárdán tették, hogy bennmaradjunk? Úgy emlékszem, ama 1972/73-as csapat igen nagy része zalai kötődésű, sőt, zalai születésű volt. Igen, az identitás, amit a futball adni tudott eredetileg. Valós dologhoz kötődik-e ez a tudat, vagy egy látványhoz, illúzióhoz csupán, ezt ki-ki eldöntheti, mert nemcsak a zalai futball jövőjéről van szó itt. Én már eldöntöttem!

E.E.
(Vége)

 

Lesz-e újra NB I-es csapata Zalaegerszegnek? Az NB II jelenlegi első és második helyezettjének őszi mérkőzésén készült a felvétel. A ZTE akkor 1-0-ra nyert a Gyirmót ellen.

Fotó: Zalatáj

 

A „sportlexikon” irodalomtörténész (1.) (2018.11.07)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (2.) (2018.11.13)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (3.) (2018.11.26)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (4.) (2018.12.07)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (5.) (2019.01.10)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (6.) (2019.01.22)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (7.) (2019.01.24)