A „sportlexikon” irodalomtörténész (2018.12.07., 13:00)

A zalai N. Pál József rendhagyó pályafutása (4.)

 

N. Pál József: - Mi a pályán történtekben akartunk gyönyörködni, s nem önmagunkban.

 

N. Pál József, a pethőhenyei születésű irodalomtörténész kivételes adottsággal rendelkezik. Mint a vele készített interjú előző epizódjaiból (a korábbi részek az oldal alján találhatók) is kiderült, évtizedekkel ezelőtti sportesemények részeredményeire, csapatok összeállítására is hajszálpontosan emlékszik.
A zalai irodalomtörténész az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen tanít, emellett rendszeresen jelennek meg publicisztikái a Nemzeti Sport hasábjain. A november huszonharmadiki számban, a második oldalon található írás témája szülőföldjéhez, Zala megyéhez köthető. A ZTE labdarúgó-csapata élvonalba jutásának és első NB I-es éveinek kivételes érzelmi hatásairól ír, amit egyfajta zalai csodának is neveztek akkoriban Magyarországon. Mivel a Nemzeti Sport hozzájárult a másodközléshez, így következzen ez az írás, mielőtt folytatnánk beszélgetésünket N. Pál. Józseffel.
A legenda oda?
Hanyatlónak láttam a magyar futballt, tizenkét évesen, Marseille ’69. december 3-i sokkja másnapjától talán. Mintha az Úristen kötényéből estem volna ki, csalódottan néztem a világra, úgy, ahogy egy csalódott gyermek tud nézni csupán. Az áhítat, ami 1967-69 közt eltöltött, pillanatok alatt odalett, a ’70-es, ’71-es esztendő válogatott meccseit egyre rezignáltabban követtem, s noha a Fradi meg az Újpesti Dózsa nemzetközi kupatalálkozóin szurkoltam továbbra is, az a belső, gyermeki bizalommal átszőtt rezgés-remegés, ami korábban uralkodott rajtam, a kamaszodó lélekből végképp eltűnni látszott. Aztán történt valami.

 

Az első NB I-es gól szerzője, Gáspár Gyula (jobbról), mellette Filó László.

 

Kicsi faluban éltem, jó másfél óra járásra Zalaegerszegtől, arra, hogy élvonalbeli futballt, nemzetközi szintű játékosokat láthassak „élőben”, esélyem sem lehetett addig. S ekkor jött a csoda. A Zalaegerszegi TE csapata két osztályt ugrott ’68 és ’72 között, s tüneményes módon az NB I-be jutott épp akkor, amikor az első középiskolás évemre készültem.
Mámorító lett, hogy „nagy” csapatunk van, ami az enyém, hisz hozzám, a szülőföldemhez tartozik, s az is persze, hogy az addig csak a televízióból ismerős arcokat, alakokat a saját szememmel láthatom. Egy, a képernyőn feltűnt embert megpillantani hihetetlennek tetszett a falusi ember számára akkoriban még! Én éppen Básti István, a Salgótarján középpályása hirtelenszőke fejének és Rapp Imre, a pécsi kapus tar koponyájának a meglátására vágytam az elsőnek átélt hazai meccseken nagyon, s - csodák csodájára - mindkét pillanatot átélhettem. Mert tényleg ők azok, tényleg olyanok, amilyenek, s tényleg látom őket, én a falusi gyerek, Zalaegerszegen!
Láttam aztán az akkori - a hatvanas évekből maradt, vagy a hetvenesekben meghatározóvá lett -, ma már ikonokként számon tartott játékosokat is. Láttam Albertet - nem volt már a régi -, láttam Benét, Dunai II-t, Szőkét, Juhász Istvánt, Fazekast, Zámbót, Páncsicsot, Kocsis Lajost, Puskás Lajost, Géczi Istvánt és a többieket, no meg az utánuk jövőket, Tóth Andrástól, Várady Bélán, Pintér Sándoron és Bálinton át Nyilasiig és Törőcsikig.

Ünnep volt meccsre járni, ha a találkozó vasárnapra esett zokszó nélkül tettük meg a falu és a megyeszékhely közötti hét-nyolc kilométernyi távolságot, gyalog, oda is, vissza is. Az a nagy hirtelen, ’72 nyarán felhúzott szocreálos betonkolosszus - jó húszezer ember fért el benne - az otthonunk lett szinte, nekem tizenöt-tizenhat évesen. Ennyi néző jött össze az első, 1972/73-as szezonban majd’ minden alkalommal, zengett a „hajrá Zete”, a „szép volt fiúk” (bár az eredmény nem mindig lett „szép”), szólt az akkumulátorra szerelt duda fülsiketítő módon, lengtek az akkor még - 1978-ig - zöld-fehér zászlók a nézőtér nagy részén, ám a füst, a pirotechnika nem volt divatban még. Az én nemzedékem - meg aki öregebb - nem is érti máig, miért kell a „piro” a hangulathoz mindenáron.

 

A ZTE, amelyre jó szívvel gondolunk vissza (rákattintva nagyítható).

 

Tán mert mi a pályán történtekben akartunk gyönyörködni, s nem önmagunkban. Tán mert senki szurkoló nem gondolta, hogy ő a fontos, s neki az ellenfél (később: ellenség) szurkolóját kell legyőznie. A játék volt a lényeg, az hozott lázba kit-kit vérmérséklete szerint, volt (lenni látszott) az életnek (és a játéknak) egy arányosnak tetsző rendje még, s nem állt a feje tetejére az, amiért e csoda (a futball) megszületett egykoron. Játék volt, a képesség próbája, érzelmektől, indulatoktól átszőve persze már akkor is, de nem volt sem pőre üzlet, sem háború, sem az egókat a magasba lökő alkalom, ami a mai időben mindent elborít.
Mire emlékszem a ’72/73-as évből? Arra, hogy vereséggel kezdtünk a Tatabánya ellen, de aztán meglódultunk odahaza. 4-0-ra vertük a Szegedet - első NB I-es gólunkat Gáspár Gyula, a „Gazsi” fejelte, aki (pár évvel előbb) egy szakközépiskolába járt velem! -, hogy az előző szezonban bronzérmes Salgótarjánt Szabó Rezső - a mi „Császárunk” - hanyatt vetődve ollózott góljával gyűrtük le többek között, s hogy az alig tíz forintos jegy megvétele után eszeveszetten rohantunk a lelátóra, ahogy a lábunk bírta. A már zsinórban négyszeres bajnok Újpesti Dózsát 1-0-ra vertük, aztán ’73. május 6-án a Fradit is ugyanennyire. (Szimacsek rúgta a gólt a harmincadik másodpercben, Juhász István tizenegyesét Déri védte, s az egész stadion elalélt.) Ami történt, az öröm és az identitásra való rádöbbenés pillanata volt a számomra akkor. Elmondanám, hogy a magyar labdarúgás históriája jelképpé lett pillanatának szem- és fültanúja voltam ’72. november 18-án, egy esővel, havas esővel, viharral is terhelt, ám 4-1-es hazai diadalt hozott mérkőzésen. Látom a jelenetet, amíg élek, mert a Honvéd kispadjától pár méterre támasztottam a kerítést. „Dodó bácsi, cseréljen le” - kérte Mészáros Józsefet Kocsis Lajos, a percekkel korábban bekapott harmadik „Zete” gól után. „Mi a baj, Kicsi”, így az edző, mire Kocsis: „fázom!” S lecserélte! Akkor röhögtem, ma esendő futballtörténelmünk modell-szerű anekdotájaként emlékszem a jelenetre.

 

Szabó Rezső, a mi „Császárunk”…

 

Újoncként lettünk hatodikak, nagy siker volt ez, hírlett, távolabbról is jöttek „igazi” focihangulatot átélni, s Zalaegerszeg az első (meg a második?) évben amolyan labdarúgó fellegvárnak (reménységnek?) számított, ám az egész történet fakulni látszott egyre csak. Adna Isten olyan eredményeket, aminőket azokban az években adott (ezüst a ’72-es olimpián, négy közt voltunk az EB-n, s eddig jutott a Fradi az UEFA-kupában, az Újpest meg a BEK-ben ’74-ben), klasszisaink is akadtak, ám a romlást éreztük erősebbnek mégis: a ’74-es vébéről - 3-3 a svédek ellen, Edström fejese stb. - megint lemaradtunk. Ez már a foci ügyében amúgy roppant óvatos politikának is „sok” volt alighanem, jött Kutas István, a szigor, jött a követelményrendszer, a ’78-as vébére ki is jutottunk aztán (hogy lehajtott fejjel kullogjunk haza), s egy-egy meccsre felhorgadtunk ugyan, de labdarúgásunk a régi fényét elveszítette - a lelkünkben, s a hitünkben! - kétségtelenül.
S tűnt a varázs Zalaegerszegen is egyre inkább, fogyott a nézősereg, nem túl gyorsan, de biztosan. ’74. március 31-én a Bulgária elleni meccset Zalaegerszegre hozták (ez volt az első vidéken rendezett válogatott találkozó 1949 óta!), Póczik, Fekete és Kántor először játszott a nemzeti tizenegyben, az átélt kegyelmi hangulat bennem él azóta is, ám hogy a világ, és Európa élvonala elment tőlünk, csak az nem látta, aki nem akarta látni ekkorra már.
Meglehet, „józanodásomat” a korai ifjúkor romantikát vesztő szemlélete is erősítette valamennyire („Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda.” - írta József Attila), tán Törőcsik ’76-os feltűntén kaptam föl még egyszer a fejem, aztán megint csendesebb lettem, de remélem, ama ’72/73-as szülőföldem-béli csodának az emlékét őrizni tudom.
Mert megroggyant a kezdeti áhítat, hol tizedikek, hol tizenkettedikek lettünk, de annak a nem igazán világverő csapatnak, ami a ’69 végétől fogyó hitemet felszöktette, máig hálával tartozom. Hiszem, a szurkoló nem a meccsre, hanem a meccs kiváltotta emócióra (örömre, csalódásra) emlékezik később igazán, s ha így van, én legnagyobb szeretettel a 72/73-as Zetére gondolok. Bolemányi (Déri) - Molnár (Prokisch), Papp, Mihalecz, Filó - Gáspár, Józsi (Kocsis), Tóth Gyula - Tóth József (Szimacsek), Szabó (Soós), Bita. Amit ők adtak, soha nem jött vissza már. Se a Gellei Imre vezényelte gárda negyedik helye ’85 és ’86-ban, se a 2007-es bronz, de még a 2002-es bajnoki arany, s a Manchester Uniteden vett győzelem sem lett képes azt az emléket fölülírni bennem, amit átélhettem akkor, ifjan, a játék bűvöletében.
A legenda oda? Legutóbb az NB II-ből is ’majd kiestünk, ma meg pislákol a remény, hogy élvonalbeliek lehetünk újra, de messze még a vége, ahogy az egykori mámor is messzire tűnt.   

N. Pál József

 

Soós István, aki a ZTE egyik legjobb labdarúgója volt.

 

A „sportlexikon” irodalomtörténész (1.) (2018.11.07)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (2.) (2018.11.13)

A „sportlexikon” irodalomtörténész (3.) (2018.11.26)