A nagy összeomlás ma sincs kizárva (2017.01.19., 9:00)

Tárgyilagosan az aranyról

 

Aranytartalék… Nem eladás történt.

 

Széleskörű publicitást kapott egy hír, amely szerint a magyar jegybank értékesítette volna a korábban tulajdonában lévő aranykészleteket. A hír szinte két hétig uralta a médiát, pedig a valóságtól és főként az igazságtól olyan messze van, mint a mondás szerinti Makó Jeruzsálemtől. Az igazság ezzel szemben az, hogy a jegybank az aranykészlettel egy swap műveletet végzett, aminek lényege, hogy az ellenértéket képező devizaösszeg ellenében a készletet meghatározott időtartamra átengedte partnerének, de egyben ugyanazon üzlet keretében ki is kötötte a készlet visszaszolgáltatását a lejáratkor teljes összegben.
Egy ilyen művelet mögött a feleknek kölcsönösen kihasználható előnyök húzódhatnak meg. Felettébb érdekes viszont, hogy a hír hozói, akik a jegybank aranyügyei után az elmúlt negyedszázadban egyáltalán nem érdeklődtek, most hangos jajveszékelésbe  kezdtek, mintha mindjárt  az ország jó sorsa forogna kockán emiatt az aranyüzlet miatt.
Amikor a jegybank 1989-ben Surányi elnöksége alatt  gyakorlatilag felszámolta a 65 tonnára (205 ezer  uncia) rúgó készleteket, közülük senki fel nem jajdult, a közönség pedig nem is értesült az üzletekről. (Nyilván az „üzlet” banktitkot képezett.) Mára az is világos, hogy az értékesítés a mai piaci aranyárnak kb. 20%-ának megfelelő árszinten történt. Nem tény tehát, hanem valótlanság, hogy a Magyar Nemzeti Bank eladta volna az eredeti kb. 4%-ára fogyott aranykészletét, az 1989-es eladás viszont kőkemény tény és maga a rideg valóság. A balliberális pénzügyi verkli-mantra szerint az arany monetáris szerepe a modern pénzrendszerben teljesen eltűnt, pozícióban tartása tetemes költségekkel jár, de hasznot nem hoz, tehát társadalmi szempontból holt tőke. Az arany iránti balliberális érzület ezek szerint csak és kizárólag akkor csap az egekig, ha a maradék készlettel a jegybank kizárólag nemzeti kormány idején valamiféle műveletet végez, de akkor igazán.

 

Surányi György elnöksége alatt a jegybank 1989-ben gyakorlatilag felszámolta a 65 tonnára rúgó készleteket.

 

Meglátásom az, hogy az arany ennél az ideiglenes zavarkeltő jellegű médiaricsajnál sokkal több figyelmet érdemel, megér egy körültekintő elemzést, annál is inkább, mert a világ országai tetemes aranykészleteket tartanak és képeztek nemrég is jegybankjaikban, ráadásul sokan közülük éppen az elmúlt évek magas árai mellett szaporították tovább aranytömbjeik számát.
Érdemes megemlíteni, hogy régiónkban Románia és Lengyelország 100-100 tonna körüli készlettel rendelkezik, nem is említve Németország  3000 tonna feletti készletét, vagy az olaszok 2500 tonnáját, nem is beszélve az USA 10 ezer tonnánál is nagyobbra becsült készletéről. Oroszország, ahonnét a szovjet időkben a kitermelt aranyat jobbára külföldön értékesítették, manapság ezer tonnára szaporította hazai készleteit. A hajdani jegybankelnök Surányi és a mantra csapat szerint akkor mindezek a jegybank elnökök vállalják a felesleges költségeket a haszontalan arany holmi miatt, a mi jegybankunk pedig 1989-ben ezektől bölcsen megszabadult? Vajmi nehezen adható el mindez még az avatatlanoknak is.
Az arany szerepét - beleértve a jelenlegi helyzetet is - akkor érthetjük meg, ha a kezdetektől indulunk. A nemesfémeket a cserék, a kereskedelem igénye hívta életre. Kellett valami, amit mindig el lehet cserélni bármire, nem túl költséges és terhes a tartása, mert kis helyen elfér, nem romlandó, jól osztható stb. Nagy mennyiségben ennek a szerepkörnek először az ezüst felelt meg, de az amerikai földrész felfedezése után egy korábban még ritkább, de az új földrészről Európába beáramló nagyobb tömegű fém, az arany fokozatosan teret hódított, mint általános és mindenütt elfogadott csereeszköz.

 

Eltűnt a rendszerből a fék.

 

A kereskedelem bővülésével azonban valóban létrejött egy olyan helyzet, hogy az arany nem bírta a megnövekedett forgalom tempóját, a sok művelet lebonyolítására kezdett divatba jönni az aranyat helyettesítő és mindenkor a tulajdonosa által a kibocsátónál aranyra cserélhető papír, a bankjegy. Ha a bankár mohó volt és túl sok papírt adott ki  arany helyett kamatért és nem tudta a beváltási igényeket kielégíteni, mindenki azonnal visszatért a fémhez, fizetésként azt követelte, a papír pedig elértéktelenedett.
Ez történt még az uralkodói akarattal kibocsátott - többnyire háborús finanszírozást szolgáló - államjegyekkel is, elértéktelenedtek és árut előbb-utóbb csak fémért (vagy barterben más áruért cserében) lehetett kapni. Éppen a pénzforgalom ilyen kártételeinek elhárítására jöttek létre állami akarattal a központi bankok, amelyek szigorú szabályokat alkottak a nemesfémkészlet és a kibocsátható bankjegyek arányára. Ameddig a nemesfémek (arany és ezüst) a pénzforgalom alapjait képezték, a cserékben értéket értékre cseréltek, valós értéket képviselt az áru és a pénzáru is, a maga fizikai valóságában, még akkor is, ha ez a kapcsolat - ha a rendszer  szabályok szerint működött - nem is kellett, hogy minden  üzlet esetén megnyilvánuljon, defektusok esetén azonban  mindig megnyilvánult, mert  az áruért nem papírt, hanem a fémet, a valós értéket követelték.

 

Nixon elnök (balról) idején megszűnt az áruk és a pénzáru belső értékazonossága.

 

Az arany térhódítása esetén még azok az országok is aranyban határozták meg pénzük értékét (paritását), ahol nem volt meg a kellő aranyfedezet, mint például az Osztrák-Magyar Monarchiában. A jegybank (Osztrák-Magyar Bank) az arany mellé olyan devizakészleteket épített ki, amelyek közvetlenül beválthatók voltak aranyra (pl. angol fontot). Ezeket a pénzrendszereket neveztük „sánta” arany standardnak. Az áruk és a pénzárú belső értékazonossága végképpen 1971-ben szűnt meg, amikor Nixon elnök „ideiglenes”, de úgy tűnik állandó jellegűvé „nemesült” jelleggel felfüggesztette a 2. világháború utáni időkre megalkotott  nemzetközi arany-deviza standardnak elkeresztelt rendszerben a dollár fix áron (35 dollár = 1 uncia monetáris arany) aranyra történő kötelező átváltását.
Végképpen eltűnt a rendszerből az objektív fék, hogy mindig érték értékkel cserél gazdát. A pénz esetén azt, hogy mi éppen a pénz értéke, áthelyezték kibocsátói döntési körébe, ráadásul magánérdekeket képviselő jogilag minden államhatalomtól független intézmény, az amerikai Federal Reserve kezébe. Mindezt megfejelték azzal, hogy az európai közös pénz, az euró kibocsátását sem ellenőrzi államhatalom, miközben államok szavatolják tőkével a közös bank (Európai Központi Bank) működést. A közben kibocsátott papírpénz, a dollár ma sokszorosan felülmúlja az USA éves társadalmi termékének értékét, miközben az nem más, mint a Federal Reserve passzívája (azaz adóssága a dollártulajdonosok felé), a közönség azt mégis amerikai tartozásnak véli és a bajokért az USA kormányzatot teszi felelőssé. Eközben a papír piaci értékével a piacra dobott pénzvolumen manipulálásával a kibocsátók úgy játszadoznak, mint macska az egérrel, döntenek nyomorba országokat és juttatják meséken túli vagyonokhoz saját érdekkörüket.
Amikor Surányi eladta az aranykészleteket, ezt a rendszert tekintette öröknek és nem a töténelmi tapasztalatra hivatkozott, hogy nagy összeomlásokkor csak a fém segíthet. A nagy összeomlás pedig  nincs kizárva ma sem.

Boros Imre
közgazdász

 

Nagy összeomlásokkor csak a fém segíthet.