A küzdelem csak most kezdődik (2017.02.24., 9:00)

Donald Trump és a Fed

 

Donald Trump változtatni akar a helyzeten.

Fotó: AFP

 

Ne felejtsük el, Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok legfrissebb elnöke úgy került az elnöki székbe, hogy a „nemzetközi közvélemény” választási győzelmének a legcsekélyebb esélyét sem látta. A világot „információkkal” ellátó sajtó és a „mérvadó” közvélemény-kutató osztagok még az utolsó percekben is Hillary Clinton győzelmét valószínűsítették. Volt olyan lap is, amely elkészült (később bezúzásra ítélt) címlapján Hillary Clintont mint megválasztott elnököt üdvözölte. Trump, immár beiktatott elnökként, változatlanul a média és a választáson meggyőző fölénnyel maga mögé utasított ellenfelei pergőtüze alatt áll.
Kevésbé közismert viszont a közvélemény előtt a nagy hatalmú magánintézmény, a Fed, azaz a Federal Reserve System. Pongyola fogalmazásban a közvélemény is ebben az intézményben látja az Egyesült Államok központi bankját. Nos, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt, 1913-ban némi fiskális agyafúrtságot és politikai leleményességet sem mellőzve tizenkét - azóta is anonim tulajdonosok kezében lévő - kereskedelmi bankot hatalmazott fel az amerikai kongresszus, hogy ettől kezdve regionális megoszlás szerint lássa el a dollár kibocsátása körüli jegybanki teendőket.
A tizenkét bank fölé a törvény igazgatóságot is rendelt a tagbankok delegáltjaiból. Az amerikai államnak, beleértve a mindenkori elnököt, csupán annyi jogosítványa van, hogy a mindenkori igazgatósági tagokból elnököt jelöljön. A Fed tehát egy magánbankokból álló intézményegyüttes, nem az amerikai állam tulajdona, nem amerikai állami, hanem magánintézmény, és ebben a minőségében teljesen független az államtól. Tekintve, hogy a dollár a legterjedtebb pénznem a világon, a Fed ma inkább tekinthető egyfajta nemzetközi szupermagánjegybanknak, mint amerikai központi banknak, érdekei nem feltétlenül és nem mindig esnek egybe az amerikai nemzetállam érdekeivel, hiszen bevételei nagy részét sem az Egyesült Államokból szerzi.

 

Az Egyesült Államok központi bankja egy nagy hatalmú magánintézmény.
Fotó: Wikipédia

 

A Fed terjeszkedése már az első világháborúban elkezdődött, 1913 előtt az Egyesült Államok nagy adósa volt az európai nagyhatalmaknak (Anglia, Franciaország, Németország), de 1918-ra drámai változás állt be: minden európai hadviselő állam súlyos dollármilliárdokkal tartozott az Egyesült Államoknak. Ekkorra ugyanis Amerika maradt az egyedüli érintetlen, szállítóképes gazdaság, mind a hadifelszerelések, mind más javak tekintetében, amire a háborúzóknak nagy szükségük volt.

A további évtizedek a helyzetet fokozták. Mára a világ 123 ezer milliárd dollárral többel tartozik az Egyesült Államoknak, mint amennyit az Egyesült Államoktól követel (2014-es állapot). A Fed valós pozícióját az jelzi, hogy ezek értékőrzéséért elsősorban a Fednek mint a dollárok kibocsátójának fáj a feje, hiszen e gigantikus összegek a Fed és partnerei követelései, nem mindegy, hogy megtérülnek-e, és jövedelmeznek-e a kívánt módon. A Fed Egyesült Államok-beli nettó pozíciója ennek mindössze a negyede. A Fed tehát inkább a világ és nem az Egyesült Államok magántulajdonú jegybankja.
Ez egyben jelzi is, hogy a Fed nemzetközi magánjegybank elsősorban, és az amerikai nemzetállam érdekeivel tartósan ellentmondásba is kerülhet, mert más érdekek tartják össze az Egyesült Államokat mint nemzetállamot, és ismét mások a Fedet. Trump jelszava, a „Tegyük Amerikát ismét naggyá”, világosan jelzi ezt a terebélyesedő konfliktust. A Fed sajátos pénzügyi eszközei alkalmazásával mindig arra törekszik, hogy az Egyesült Államokban olyan kormányzat működjön, amely az ő érdekeinek rendeli alá az amerikai politikát. A különbséget a lelépő demokrata párti Obama-kormányzat és a formálisan republikánus színekben nyertes, de a párt felső vezérkarának támogatását egyáltalán nem élvező Trump között bőven tetten lehet érni. Külön magyarázat talán nem szükséges annak megértéséhez, hogy melyik kormányzattól milyen mértékig volt elvárható az amerikai érdekek védelme, illetve a világpolgár szerepkörnek történő alárendeltség gyakorlása. A Fed ugyanis ennek mértékében marad nyugodt vagy „aggódik” jegybanki minőségében a dolgok állása miatt, elsősorban a pénzromlást emlegetve.

 

Ben Shalom Bernanke, a Fed kormányzótanácsának elnöke.

Fotó: Facebook

 

A világpolitikai szerepkört játszó, demokráciaexportőr Amerika miatt Obama, de a még az őt megelőző Bush idején sem aggasztották ilyen gondok a Fedet. Az amerikai államadósság Obama nyolc éve alatt a GDP 76 százalékról 105 százalékára emelkedett, hétezermilliárd dollárral nőtt, és elérte a tizenkilencezermilliárd dollárt. A fenyegető inflációs nyomás miatt sem Ben Bernanke, sem Janet Yellen Fed-elnök nem aggódott, a kamatot rekordalacsony szinten tartotta, mi több, saját szabályaikat is sutba dobva egyenesen felvásárolták az amerikai állampapírokat, ami eredendő bűnnek számít a liberális bankkánon szerint - már amennyiben ezt más országokban merik elkövetni. Bush és Obama ugyanis a Fed világbankár szempontjai szerint jó helyre költötte az adófizetői pénzt: az előbbi szorgosan exportálta fegyverekkel a demokráciát, míg utóbbi értéken vásárolta fel a bedőlni készülő bankok értéktelen hiteleit, és tovább erőltette a demokráciaexportot. Mindez a hatalmas nemzetközi Fed-pénzimpérium védelmét szolgálta. Nem számított, hogy ennek az ára az, hogy elröppent az amerikai álom, a korában gazdagságban úszó amerikai középosztály lecsúszik.
Trump ezt a helyzetet kívánja megfordítani, a pénzeket haza akarja csalogatni, munkahelyeket teremteni, feljavítani a leromlott hazai infra­struktúrát, újra működésbe hozni az amerikai álmot. Az elnök százötvenmilliárd dolláros infrastruktúraterve miatt most aggodalmak gyötrik a Fedet, noha az ezermilliárd dollár feletti éves deficitek miatt Obama regnálása alatt még csak nem is sopánkodott. A Fed a választás után azonnal megtelt inflációs aggodalmakkal, és kilátásba helyezte - megállítandó a gyötrő inflációs nyomást - a kamatok többszöri megemelését, de piacra akarja dobni a felhalmozott államkötvényeket is. Ha megteszi, hatalmasat nőnek az állam folyó finanszírozási költségei, csökken a sikeres átalakítás esélye.
A küzdelem az amerikai nemzetállam és az őt erőforrásnak tekintő Fed között csak most kezdődik.

Boros Imre
közgazdász