A külföldi tőke haszna, ára és átkai (2016.08.12., 8:10)

 

A KSH által hivatalosan közzétett számok kiábrándító képet mutatnak.

 

Több, mint negyed század telt el azóta, hogy hazánk az egypárti diktatúráról békés körülmények között áttért  a szabad választásokon alapuló polgári  demokráciára és az azzal szorosan   összefüggő szabad piacgazdaságra. Demokratikus átalakításunk és  a gazdaság piacivá átlényegülése elismeréseként több mint egy évtizede már az Európai Uniónak is tagjai vagyunk. Nem tűnik elkapkodottnak mérlegelni, hogy az elmúlt negyedszázad milyen hatással járt a népjólétre. Mi más ugyanis, ha nem a népjólét jól érzékelhető emelése lett volna a társadalom fő várakozása a demokratikus átmenettől. Maga a demokratikus átalakulás - a korabeli várakozások szerint - szunnyadó pozitív energiákat szabadít majd fel, amik óhatatlanul látványosan érzékelhető pozitív népjóléti hatással járnak.
A rendszerváltást vezénylő politikai elit a szükséges többletenergiát a kezdetektől szinte a legutóbbi időkig a külföldről jövő tőkebefektetésektől remélte. Árnyalatnyi hangsúlyeltolódás csak 2010 óta tapasztalható a hazai tőkefelhalmozás  és a hazai vállalkozási szektor  javára. A gazdaság szabályozásában intézkedéseknek sűrű szövete alakult  ki  a külföldi tőke „becsalogatására” (áron aluli vagyonjuttatások, nagyvonalú adókedvezmények, olcsó, jól képzett munkaerő, stb).
Mindenek előtt célszerű tehát a „jóléti hatást” a  legutolsó válság  előtt évvel (2008) bezárólag  megtekinteni. Nincs értelme a napjainkig történő elemzésnek, részben mert az adatbázis még  nem teljesen tisztázott, valamint a 2008-as szintet jószerivel napjainkban nyertük vissza a pénzügyi válság után.
Mi más is lehetne a jólét alakulásának legjellemzőbb fokmérője, mint a reáljövedelmek alakulása, kitekintéssel a bérből, fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra és a vállalkozói kört, valamint a nem  legális jövedelmeket élvezőket is magába foglaló teljes népességi körre.
A KSH által hivatalosan közzétett számok kiábrándító képet mutatnak. A rendszerváltás után eltelt húsz évben a reáljövedelmek mindösszesen 15%-kal, tehát éves átlagban elhanyagolható 0,75%-kal emelkedtek. A reálnyugdíj valamivel magasabb, éves 0,95% százalékos emelkedést mutat. A minden jövedelemtulajdonost (vállalkozók és fekete jövedelmet élvezők) felölelő egy főre jutó fogyasztás is csak évi átlagos 1%-os növekedést ért el. Mindez  a szerény növekedés is a jövedelmek nagyarányú átrendeződésén keresztül valósult meg, nagyot  nőtt  a szegények tábora, aminek negatív hozadékát még hosszú ideig cipelnünk kell.

 

Az SZDSZ választási plakátja 1990-ben. A szabaddemokraták elképzelése az adósság-részvény cserén alapuló sokkterápiás külföldi tőkeinvázió volt.

 

Várt felzárkózásunk a fejlett Nyugathoz elmaradt, sőt a korábban hátunk mögött tudott egykori „béketáborbeli” országokkal szemben is sikerült lemaradni. (Eltelt  negyedszázadunk éppen az ellenkező képet mutatja, mint az 1867-es kiegyezés utáni negyedszázad, noha  mindkét esetben erősen építkeztek a külföldi tőkebeáramlásra, de micsoda különbség.) Túlzásoktól mentesen és nagy bizonyossággal állíthatjuk a tapasztalati tények alapján, hogy a felzárkóztatást kizárólag  a külföldi tőke bejövetelétől váró gazdaságpolitika látványos kudarcot szenvedett, annak legtöbb eleme a jövőben semmiképpen sem lehet  kívánatos  tényező.
Az történt, hogy  ahol a hazai helyett a külföldi tőke működik, most ott értelemszerűen a keletkezett hasznokat  is a külföldi tulajdonosok élvezik és többnyire kiviszik az országból. Ahol a tulajdonnal együtt a piacot vették meg és  a tulajdon szétmállott, rákényszerültünk az importra, aminek adósság lett a vége. Ráadásul az adósság öngerjesztő módon is nőtt a nemzetellenes monetáris politika révén a folyamatos infláció és a hazai valuta értékvesztése miatt. A termelő pozitív vagyon odalett, de keletkezett  egy halmaza a negatív  vagyonnak  adósság formájában, ami nem szaporítja, hanem folyamatosan apasztja a hazai jövedelmeket.
Annak érdekében, hogy a közbeszéd szintjén is a helyére kerüljenek a prioritások, érdemes a  „tőkecsalogatás” változatos technikáit áttekinteni és minősíteni aszerint, hogy hasznot hoztak-e, vagy  tetemes hazai költségekkel jártak, esetleg kifejezetten károkat okoztak nekünk.
A tárgyszerűség kedvéért szögezzük le, hogy mindjárt az elején a dolgok még a mostaninál is sokkal rosszabbul is alakulhattak volna. (Ehhez hasonlót él át jelenleg  a görög társadalom) A választási győzelemre aspiráló hajdani SZDSZ elképzelése az adósság-részvény cserén alapuló sokkterápiás külföldi tőkeinvázió volt. Ennek lényege, hogy az államot fizetésképtelenségi(csőd) állapotba kell juttatni. (Ezt nem hirdették nyíltan, de a káros dezinformáció minden válfajával  éltek a hőn vágyott cél érdekében.)
A másodpiacon a  hazai liberálisok külföldi támogatói ebben az esetben 10-20%-on vásárolhatták volna meg az államadósságot, majd kormányzati pozícióba remélt barátaikkal 100%-on cserélhették volna be az addigra már  adósságokkal teleterhelt és alacsony azonnali piaci értékkel bíró tőke javakra. Néhány százmillió dollárért az ország gazdasági tőkéje megszerezhető lett volna. Ebből a valóban „ügyes-ötletes” javaslatból azonban az SZDSZ választási kudarca ellenére is annyi megmaradt, hogy a megoldás a bajokra  nem más, mint a külföldi tőke. A  hazai tőkejavak értékesítéséből befolyt devizából kell az adósságokat kifizetni, hangoztatta a kormánykoalíció és a paktumellenzéki SZDSZ sem mondott ellent. Ezt a maszlagot könnyedén le lehetett tolni a közvélemény torkán, hiszen  erős volt a vágy az adósságoktól való szabadulásra, időnként annak drasztikus változatait is beleértve. (Ne fizessünk, illetve engedjék el, mert azt a kommunisták csinálták.) Az adósságoktól való szabadulás utáni vágy  miatt azt is közömbösséggel figyelte a közvélemény, hogy  a  vagyon magánosítása a legelőnytelenebb feltételekkel történik, áron alul mennek az értékesítések, sőt az olcsón eladott tőkejavak új tulajdonosait még a hazai közterhek alól is rendre mentesítik. A „tőkecsalogató” kompozíció máig röghöz kötő eleme a hazai olcsó munkabér mára egyenesen a  fellendülés  talán legfőbb akadályává lett, ugyanúgy, mint a beígért adósságtörlesztés helyett létrejött magas szintű eladósodottság.

 

Igen kedvezőtlen a helyzet a hazánkban csupán forgalmat (kereskedelem, bank, biztosítás) bonyolító nagyszámú külföldi szereplő esetében.

 

Nyilvánvaló, hogy  jelen helyzetben reálisan arról nem érdemes értekezni, miként menne a sorunk a  külföldi tőke nélkül. Arról azonban mindenképpen beszélni kell, hogy milyen elvárásokkal éljünk a jövőre vonatkozóan, ha végleg ki szeretnénk kerülni ebből a negatív spirálból. Ha szeretnénk, hogy a külföldi tőke - azon túl, hogy nálunk megcsinálja a szerencséjét - még nekünk is hasznunkra legyen.
Két aktuális fő minősítési szempont adódik. Egyrészt járuljon hozzá aktívan a hazai  jövedelmek gyarapításához, fizessen korrekt, a hazai termelékenységnek megfelelő béreket és természetesen adózzon is. A másik szempont alapján a minősítést aszerint lehet elvégezni, hogy az adott egység működése hozzájárulhat-e adósságterheink csökkentéséhez, pénzügyi kitettségünk mérsékeléséhez. Érzékeny megközelítést igényel a kérdés, hogy mikor is éri meg  állami pénzügyi támaszt is nyújtani újabb külföldi befektetők letelepedéséhez. Nyilvánvaló, hogy csak akkor, ha  a fentieken túl is várunk később megtérülő, jól számszerűsíthető nemzetgazdasági hasznot a letelepedni vágyóktól, mint magasabb műszaki kultúra hazai meghonosítása, magas hozzáadott értéket termelni képes jól fizető állások létesítése stb.
Nyilvánvaló, hogy a kívánatos szempontrendszernek csak a hazánkban működő külföldi tőke egy  kisebb része  felel meg, kiemelten a magas műszaki színvonalat képviselő exportorientált  termelő cégek. A deviza árfolyamok kedvezőtlen változásából adódó nemzetközi kitettségünket az általuk képviselt exportbevételi többletekből sikerült  jelentősen mérsékelni az elmúlt néhány évben, ennek tetemes államadósság finanszírozási  költségcsökkentő hatásával.
Sokkal kedvezőtlenebb a helyzet a hazánkban csupán forgalmat (kereskedelem, bank, biztosítás) bonyolító nagyszámú külföldi szereplő esetében. Tevékenységük inkább a forgalomban realizálható  hasznok  elosztására irányul és elhanyagolható a többletérték előállítására való képességük és készségük. Hellyel-közzel a hazai tulajdonú cégekkel  és a háztartásokkal szemben egyoldalú erőhatalmat  is alkalmaznak, főként ott, ahol sikerült kartellpiacot létrehozniuk. A devizaalapú hitelezés erre tipikus példa volt, nem különben a nagy  kereskedelmi láncok hazai termelőket  kiszorító üzleti megoldásai. Velük szemben a követendő magatartás, hogy megtermelt bevételeikből korrekt béreket fizessenek és adózzanak. Mindenképpen megakadályozandó, hogy a teljes  hasznot kivigyék. Indokolt lehet macerás adóhatósági  ellenőrzéseket mellőzendő a rájuk vonatkozó forgalmi típusú adóztatás intenzitását jelentős mértékben megnövelni és ennek érdekében a szükséges csörtéket az EU Bizottsággal megvívni.

Boros Imre
közgazdász

 

A devizaalapú hitelezés tipikus példa volt az egyoldalú erőhatalomra.